A szürke tündér I.

  Az anya bement a szobába, a gyerek már kiabált, hogy mindennel kész, és még hátravan a mese. Nem volt kedve. Neki az az öt perc, ami a gyereknek az esti nyugalmat hozta, kiesett idő volt, legalábbis úgy érezte, hogy az. Kapott karácsonyra egy újabb szerkezetet, tele van játékkal, mért nem köti le magát - gondolta. Olyan volt, hogy épp ahhoz nem volt kedve, aminek örülni kellett volna. Például, hogy a gyerek ennyire szereti, ha kicsit mellébújik az ágyban. Nem érezte, hogy mennyire puha a tenyere, amikor a könyvet tartó kezéhez ér, csak annyi volt, hogy hozzáért a kezéhez a gyerek.
  A mese arról szólt, hogy volt három helyszín, három domb, palotával. Ez egy különös meseszerű helyen volt, Üveghegyeken innen és Óperencián túl. Néha szokta mondani, hogy a Böszörményi úton innen, a Németvölgyin túl. Amikor még volt kedve jobban mesélni, kitalált ilyen dolgokat, meg hogy az egyik szereplő, például a királylány, aki most kimerészkedett az egyik palotából, az épp olyan volt, mint az ő kislánya, s hogy milyen boldogan rohangászott a mezőn, ahogy tavasszal, mikor elmentek a hűvösvölgyi nagyrétre, nem hétvégén, hétvégén pokol ottlenni. Volt egy nap szünet az oviban, akkor. És ott is volt egy kisfiú, épp olyan, mint ebben a mesében a másik palotából vállra vetett boton lógó batyuval kilépő királyfi. Szép loknis haja volt, s persze koronája az nem volt, de oda lehetett volna képzelni. Már majdnem összetalálkoztak, mármint a kislány és a kisfiú, s ez nagyon jó lett volna, mert senki nem szeret egyedül játszani, amikor valami történt, közbejött egy kamion, a mesében persze egy tündér.
  Egy tündér, aki rákiáltott a királylányra, hogy mit kóborolsz el, elüt egy autó, felfalnak az erdő vadállatai, sipirc vissza a palotába. A királylány elsírta magát, hogy nem akart rosszat csinálni, meg nem is olyan, aki szokott, s szipogva elkullogott. Ám a Szürke Tündér, így hívták ezt a középső dombon lakó meseszereplőt, akinek messzeföldön híres volt a varázsereje, meg olyan óriási volt, mint egy anya vagy egy apa, vagy mindkettő együtt, hogy az tudott történni, amit ő akart. Szóval most ez a Szürke Tündér, varázserő ide, varázserő oda, hiába ármánykodott, hiába parancsolta vissza a királylányt a palota falai mögé, mert az épp vándorútra induló királyfi pont elcsípte a tekintetével a lányt. Ejha, mondta, nem is tudtam, hogy élnek erre királylányok, ráadásul ilyen szépek. Hát rögvest felhagyok a korábbi kapcsolataimmal. Micsoda, kérdezett a kislány, mit mondott, mivel hagy fel. Ja, bocsánat, nem tudom, valamit rosszul mondtam, elő kéne venni a könyvet, mondta a kislány. Nem, nem, mondta az anya, tudom fejből. Szóval azt mondta, hogy felhagy a korábbi elfoglaltságaival, a lovagi tornákkal, meg királyi vadászatokkal, mert ő első látásra beleszeretett ebbe a királylányba, s biztos a királylány is beleszeretett. Helyesebben beleszeretett volna, ha észreveszi, s nem épp háttal áll, amikor a királyfi feltűnt. De pont háttal állt, mert már utána voltunk a tündér szidásának, s a hátukon még a királykisasszonyoknak sincs szeme. A királyfi elhatározta, hogy akármimódon, bármivel kell megküzdenie, gonosz mostohával, hétfejű varrógéppel, vérfarkassal, zombikkal, orkokkal, mopszokkal, kopszokkal, ő ezt a királylányt megszerzi magának.
  Meg is kell, mondta a kislány, ugye, olyan nincs, hogy nem. Mesében biztos nincs, mondta az anya. És amúgy van, kérdezte a kislány. Amúgy, gondolkodott el az anya, hát nem, amúgy sincs, mert amikor ilyen van, akkor kiderül valami turpisság. Milyen turpisság, kérdezte a kislány. Hát, kezdett magyarázkodni az anya, hogy például a királyfi koronája a kölcsönzőből lett elhozva, szóval, hogy nem is királyfi, vagy a királylány valójában csak az anyukája parókáját próbálta fel, mert az anyukája színésznő, és van neki egy csomó parókája, amúgy nem hosszú szőke haja van, hanem barna és tüsi. De, kezdett bele egy újabb kérdésbe a kislány. Semmi de, mondta az anya, mert mostmár mondom a mesét, mert soha nem lesz így vége.

 

(Részlet Háy János - A szürke tündér című írásából,
amely a POKET-ként megjelent Sztreccs novelláskötet egy szelete)

 

Tavaszi megújulás

Madárcsicsergés, nyíló virágok, és egyikük sem érti, hogyan lehet ennyire másnapos a tél, hogy még március elején is - hébe-hóba - havazzon. Motiválva a tavaszt, hogy kibontakozzon, magyar klasszikus és kortárs, férfiak és nők verseivel bűvöljük el.

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű! verse.

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Kemény Gabriella: Lista

Bemászom a gyökerek alá, felásom

a lelkem. Kikaparom a helyét a következő

részeknek, remélve, hogy nem kell majd

üresen maradniuk. Elfelejtem a

dobozkát, a negyedekre darabolt

gyógyszereket, hogy jöhessenek az

újabb gondok. Rászorítom a kezem

a tubusra, hogy előtörjön a festék

a beszáradt felszín alól. Várok. Teher

alatt nőnek a virágaim a földemből.

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,

csak ezt a jót elemeztem.

Most majd egyenként siratok el mindent,

ami eltűnt veled.

Kezdem magammal.

Szabő Lőrinc: Tavasz

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” – felelt a Nap.

„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” – felelt a Nap.

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” – szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Március idusán

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,

De az idők végéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan

S fényt szórnak minden születő tavasznak.

Valamikor szép tüzes napok voltak,

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.

Ilyen nap volt az, melynek fordulója

Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai

És lángoló Petőfi szava zengett,

Kokárda lengett és zászló lobogott;

A költő kérdett és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót

Lelkes tömeg, de munka dala harsog,

Szépség, igazság lassan megy előre,

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,

És emlékezve mámoros lesz tőled,

Tűnt március nagy napja, szép tavasz,

Mely fölráztad a szunnyadó erőket,

Mely új tavaszok napját égre hoztad,

Mely új remények ibolyáját fontad.

Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,

Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Kölcsey Ferenc: A szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,

Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,

Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,

Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő

Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,

Ints, zajos habként dagadozva várom

Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja

Fenndicsőséged ragyogó világát,

S megszokott rabság’ kezein tudatlan

Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,

Mert gyakor szélvész kavarog föletted,

Mert halálhörgés diadalmi pályád

Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint

Villogó szélvész dörög is körűlem,

S zöld borostyánod noha fürteid közt

Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,

Csókodat várom szerelemben égve,

Csókodat szomjún epedő ajakkal,

Jer, ne tagadd meg!

Jókai Mór: Mártzius 15-dikén

“Talpra magyar! hí a haza!!!”

Hohó! hát a hatósági

Engedély hová maradt?

Nincs? Hát maradj odahaza,

S ne beszélj ily badarat!

Régen volt a! Már husz éve. –

Akkor szólt igy egy poéta; –

Ki emlékezik e névre?

Petőfinek hítták, vagy mi?

Sok megváltozott azóta:

Jobblesz annak békét hagyni,

A mi most húsz éve történt

– Mártzius 15-dikén.

“Mit kiván a magyar nemzet?”

Ugyan mit kivánna még?

Hiszen minden kivánsága,

De mind végrehajtaték.

Mit “ád még” a magyar nemzet?

Ez a kérdés. – Ki mit mond?

Marad-e még, mit el nem szed

A tizenkét bécsi pont?

Kell-e még néhány millió?

Mondja ki rá az ament

Nem “paraplü-ribillió,” –

De “paraplü-parlament”

– Mártzius 15-dikén.

“Rabok legyünk, vagy szabadok?”

Hát persze, hogy szabadok,

Azért olyat ne irjatok,

Melyért becsukassatok. –

Most húsz éve, egy rab irót

Szabadíta ki a nép;

No ez volna még a szép;

Igy megsérteni a birót!

Ám e nagy nap emlékére

Hogy legyen meg ez is hát:

Becsukatunk egy pár évre

Néhány “bal” journalistát

– Mártzius 15-dikén.

“A magyarok Istenére

Esküszünk!” hohó barátom!

Tiltja azt a konkordátum; –

A magyar számára nincsen

Külön kiváltságos Isten:

“Egy” van, és ez római. –

Ez is közös ügy; direkte

Az imádság se mehet be; –

Csak szent delegáczión át

Szabad hozzá szólani.

Hagyja kinn a náczióját,

Ki lojális honpolgár:

Csak közös honhoz van jussa. –

Pálffy Berti Márcziussa

Jobb tanácscsal is szolgál

– Mártzius 15-dikén.

Tompa Mihály: 1848.

Betűk és ajkak fennen hirdetik:

Hogy a világ órjásilag halad;

Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,

Tökélyesebb lesz minden perc alatt.

Az új időknek nagy története

E fontos tanból szép leckét adott;

És megtaníta: hogy nincsen nagy ok

Lenézni az oktalan állatot.

Az állatok közt önszülötteit

Csak a legalábbvaló falja fel,

És a világ órjásilag halad:

Mert most ezt a királyok kezdik el!

Különös: hogy aki egy magzatját megöli:

Elvesz pallossal vagy kötélen;

Aki pedig vadúl legyilkol százakat:

Halál helyett ezt hallja: éljen!

A bársony színe tart sok éveken,

De végre a bársony is kimegyen.

Rosz festék az a honfivér, királyok!

Midőn kiömlik, még piros, piros…

Ha megszárad: sötét lesz mint az átok,

S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.

Ugyan mi rossz történhet? Semmi-semmi

A nagy nap már eleve érdekesen kezdődött - ez akár figyelmeztető jel is lehetett volna Blanka számára. Az álmára tisztán emlékszik, amikor szemhéja megrándul a drasztikus módon tehénbömbölést imitáló ébresztőbűbájra, és pár percig még fekve is kell maradnia, hogy helyre tudja tenni a dolgokat. Hálótársai motyogva, dünnyögve készülődnek a dupla bájitaltanra, de a lány még mindig nem mozdul, újra és újra az eseményeket pörgeti le magában. Álmában olyan diákokkal tanult együtt, akikkel a valóságban sosem találkozott, olyan lányokkal sutyorogta végig az éjszakát, akiknek az arca kicsit sem volt ismerős (ellenben a szarvak miatt kissé démoni), és egy olyan fiúhoz szökött ki a körletből takarodó után, aki nos... Mit szépítsünk, félig szurikátának vallotta magát. Embernek tűnt! Ember is volt! Csak közben ők ketten tudták, hogy kicsit szurikáta is. Ezek olyan álom dolgok, tudjátok. És azok a nevek! Ki gondolta volna, hogy Blanka mellé csapódva egy Marie Antoinette, Halász Judit és Tejszínhab, az indiánlány alkotja majd a legpletykásabb társaságot? Hát nem sokan. Na, ember legyen a talpán, aki ezt az álmot kibogozza, vonja le az egyszerre ajakbiggyesztően észszerű és racionálisan szemöldökfelhúzós következtetést, és végre ő is felkel, nem várva meg, hogy társai hátrahagyják. Tekintete az éjjeliszekrényre vándorol... A rajta gúnyosan pihenő kis dobozkára, amely mintha azt suttogná "pathetic", britesen megnyomott th-val... Ó, nem nem nem nem, ez nem történhet meg, szent Merlin a szivárvány elől bujdokoló esőfelhőkben, gyere le! Nem lehet pont... PONT ma tizennegyedike. Még nem áll készen rá. Lehet, soha nem is fog, de pont egy ilyen álom után? Nimród körbe fogja röhögni. Az egész osztály körbe fogja röhögni. Beteget jelent, és átalussza a napot, kész. Majd ha valóban belép az életébe az az álombeli srác, Vilhelm, Vonka, Vlagyimér, vagy hogy is hívták, aki félig szurikáta, de mellette teljesen ember, és romantikus sétát tesznek a holdfényben, parfümmel lefújt rózsaszín leveleket írnak egymásnak, és nem teszik le a telefont, csak hajtogatják, hogy nem, te tedd le, nem, te tedd le, nem te te- Merlin, ez egy tortúra.

Keze meglendül.

Ujjai rátalálnak a dobozra. A szoba már kiürült, mindenki lesietett reggelizni az óra előtt.

Mint akibe rugót feszítettek felül, kapkodó mozdulatokkal szétbontja a csomagolást, felnyitja a fedelet, kiveszi a felső szemet, bekapja, rág, rág, rág, oké, élvezkedik, mert elég jól sikerült, rág, rág, rág, nyel. Lehet, hogy a diétájának nem tesz különösebben jót, de mennyivel jobbat tesz, mintha odaadná Nimródnak, majd gyomorfekélyt kapna a szégyentől, amikor visszautasítja? Pataki Blanka... Annyira jól csen- NEM. NEM SZABAD.

A reggelit teljességgel lekési, a hajgumival is csupán futtában tudja átölelni tincseit, utolsóként esik be a terembe, és persze pont ilyenkor kell az első padig sunnyognia. Nem néz senkire, mozdulatai hirtelenek, leül, bámulja maga előtt a falapot, kész. Persze egy valakit nyilván kiszúrt. Nem akarta! De tudja, hogy itt van. Persze, hogy tudja, mindig tudja, a szíve nem bírja ki, hogy ne kezdjen el őrülten pogózni a mellkasában, hiába próbálta már párszor megértetni vele a lány, hogy ez roppantul illetlen, és nem mellesleg kellemetlen szokás tőle.

Nem fog fel semmit a tananyagból. Valószínűleg Rudi bá is tudja ezt, sőt, valószínűleg mindenkiben érzi ezt a dekoncentráltságot, így előbb véget is ér az óra (csak egy üstnek van ideje felrobbanni). Autopilóta üzemmódban pakol, lép kifelé, lép a folyosón, húzódik be a húzásra a folyosón, lép a másik folyo- he? Húzódik be a húzásra a folyosón?

Ujjaira ujjak fonódnak, enged finom noszogatásuknak. A fülében síri csend kong, ahogy az ismerős pár cipőről hirtelen az ismerős szempárra tekint, és oh, Merlin, csípjen meg a tűzföldi kakadu, tényleg Ő áll vele szemben. És egy kis doboz csokit nyújt felé. - Te edd meg! - tolja vissza azonnal, miközben szemei kistányér méretűvé tágulnak, és nem tudja elhinni magáról, hogy komolyan ez volt az első reakciója. Nos, a pogózásban megfáradt, most éppen verni képtelen szíve sem érti mi van, és valami hasonló tanácstalanság tükröződik a fiú arcán is. - Mármint én már megettem a tiédet, úgyhogy - próbálja magyarázni, de amikor rájön, hogy amit mondott, az csak tovább bonyolítja a dolgokat, mert hát most vallotta be, hogy ő is készült csokival, de közben meg lehet, ez Nimródnak mégsem esett le. Az arcáról hirtelen nem tud leolvasni semmit, csak pislog, most akkor leesett, vagy kombinál, vagy nem kombinál, nem tudja, miért mondott ilyet, miért mondtam ilyet - kisjézuska, gyere le - csapja magát homlokon. Csend. Csend, csend, csend, irtózatos, mély, kínos csend, az arca a fülétől a nyakáig, a bokájáig, a haja tövéig vörös, vörös és egyre vörösebb. Óvatosan les fel ujjai között és látja meg a somolygó mosolyt a száj szegletében, a szórakozott csillogást a szemzugban. Felnyög és ismét homlokon csapja magát, de ezúttal egyszerre nevetnek fel mindketten.

Az édességnek pedig... hamar lába kél.

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... végtelennek tetsző 15 perc

Az Előkészítő udvarát vastag hótakaró lepte be reggelre, a gyerekeket alig lehetett rábírni, hogy vetkőzzenek le odabent - mentek volna inkább vissza játszani. Legnagyobb örömükre az első órát követő szünetben is fagypont alatt volt még a hőmérséklet, így az éjszaka esett több centi hó szinte érintetlenül fogadta az elszánt hadsereget. Még Kovács Kamilla is, akiről köztudott volt, hogy inkább marad bent táblát törölni vagy növényt locsolni, sebesen kapkodta magára overálját, sapkáját, kesztyűjét. Évfolyamra és ismeretségre való tekintet nélkül tódultak ki, nyomukban pár didergő felügyelő tanárral, akik ekkor még nem sejtették, mekkora kihívás lesz a népet negyed óra múlva visszaterelni az épületbe.

A kis cipellők pillanatok alatt csúszósra döngölték a havat, egyre gyakrabban hangzott fel a puffanás vagy a nevetős sikkantás, amikor valaki elvágódott nagy hirtelenségben. A kerítéseket szegélyező fák rejtekében azonban valami ennél is nagyobb csíny készülődött. Pösze hangok keltek vitára csilingelő szólamokkal, a két bojtos-rojtos sapi tulajdonosa pedig vállt vállnak vetve kukucskált át a bokrok között. Lábuknál egy kupac előre meggyúrt hógolyó, előttük a padon egy tanárpáros - Cath Brightmore és Denis Brightmore személyesen, mit sem érezve meg a mögöttük gyűrűző csintalan szándékból. Podlovics Lenke csizmája alatt megcsikordult a hó, ahogy guggolásában mocorogni kezdett, de sem ez, sem az orra hegyére porló pelyhek nem zökkentették ki, egy hirtelen, szép íves dobással, mielőtt meggondolhatta volna magát, célba vette Denist. Puff, találta célpontját háton a szemtelen kis bérgyilkos, s mellette magát felszívva Kolozsvári Gertie is felpattant, hogy a karjában babaként dajkált hógolyókat a felnőttekre hajigálhassa. Míg a találat célpontja morgolódva, addig Cath nevetve kászálódott fel a padról, s hipp-hopp kellett döntenie a két rosszcsontnak: végül csalást kiabálva menekülésre adták a fejüket, amikor a saját maguk által eldobott hógolyók visszakanyarodtak tulajdonosaik felé.

- Papával Svájcban töltjük a téli szünetet - dicsekedett ekkor az udvar másik oldalán Traszner Levi barátainak, Lóczy Eriknek és Czukor Sanyinak, de éppen ahogy elharapta utolsó mondatát, lába alól kisiklott a talaj s nagyot zökkenve már a földön fekve találta magát. - Ha nem vigyázol, csak gipszben, nem Svájcban - jegyezte meg szemforgatva Tóth-Kiss Anabella, akit bár borzasztóan untatott a fiúk céltalan fecsegése, erőfitogtatási szándékuk jól jött, hiszen így az építeni kívánt hóember alsó gömböce lassan készre dagadt. A lány hátradobta vörös fürtjeit, hogy megszemlélje művüket, s megfogta a felé tántorodó Lánczos Tamara hátát, mielőtt eltapossa... A hirtelen mozdulat hatására pedig hipp-hopp, ők is a földön termettek. - Kicsi a rakás! - kiáltott fel egy vékonyka hang felőlük, de hiába sikítottak, hogy NE!, és ESZETEKBE SE JUSSON!, egyre-másra érezték a rájuk puffanó gyerektesteket. A kiabálással tarkított sikongatással pillanatok alatt vonták magukra Virginia Mayfair és Ardai Tánya figyelmét, azonban ők is épp csak kettőt, ha léphettek a kupac irányába, amikor utóbbi lábai összegabalyodtak, és meggondolatlanul karját kitárva magával rántotta az előkészítő gyógyítóját is.

A hó észrevétlenül kezdett el ismét szállingózni. A kosárpálya mögött két csapat kezdett összeállni, Martai Erika vezetésével a 3./A dugta össze a fejét, Krénig Kristóffal az élen a 2./B, szinte teljes létszámban. Hógolyócsatára - mit csatára, háborúra - készülődött a csipet-csapat, a heves karmozdulatok alapján bárki biztosra vehette, hogy itt bizony nagy tétekben egyeztek meg. A vita sem maradt el, szinte tűz gyulladt a két fiatal tekintetében, de jobbnak érezték visszafogni a hangjukat, különösen amikor meglátták a feléjük tartó, dobálókat üldöző Brigthmore párost. Pillanatok alatt húzták meg cipőéllel a középvonalat, majd a széleket, középre feltornyoztak egy jó kupac muníciót, s eltávolodva, rajtjelre várva a felboruló "kicsiarakás" okozta fejetlenséget kihasználva kezdetét vehette az első forduló. Persze egy háborúban nincsenek nyertesek, csakis vesztesek. Elég volt egyetlen csalást bizonygató vád, hogy birkózás kerekedjék a "békés" játékból, de amikor valaki az egymásba gabalyodott Vida Bálint és Kristóf arcába nyomott egy marék havat, döbbenetükben teljesen elfelejtették, miért is ugrottak egymásnak.

Elfelejtődött az idő, nem szólt a csengő, Bánki Zorka és Helvey Belián jött ki megnézni, miért is nincs bent még az osztály, de hamarosan őket is magával vonta a fejetlen játék - azt se tudták, honnan kezdjék a rendszabályozást. Belián kötelességének érezte, hogy megmutassa az elsősöknek, hogyan építhetnek aranyos hókutyát, Zorka pedig az egymáson fetrengőkön próbált segíteni - de hamar feladta, és a ragadós nevetés hatására az ő lábai is feladták a szolgálatot. A harmadik órára érkező Sarah Sawyer még odáig sem jutott, hogy táskáját letehesse a tanáriban - az épület bejárata előtt ütközött a kilépő Farkasházy Teodorba, aki sebes léptekkel igyekezett most már tényleg véget vetni a fetrengésnek. Szépen egyesével, kezdve Virginiával és a tanárokkal, mindenkit megragadott és biztonságos távolságba helyezett... Legalábbis ez volt a terv, a megvalósításba némiképp beleszóltak a rátámadó, magukat harcosgladiátor-lovagnak képzelő 2./A-s fiúk. Így maradt hát el a második óra, sőt... Azt el sem árulom, mikor jutott vissza mindenki a termébe, de egy biztos: Keserű Flórián gondoskodott róla, hogy az osztályokat egy-egy forrón gőzölgő teáskanna várja a tanári asztalon.

Mindeközben a tető peremén,

Mancsaim összeütögetve:

Majomformában ültem én,

Fejben jegyzetelve.

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... ünnepek között rekedt hónap

November kábán nyitja ki szemét a hosszúra nyúlt éjszaka után. Őzgidák mélybarna, ezüsttel pettyezett bundájához hasonlatos szeme megrezzenve csodálkozik rá a világra, ahogy rájön - elaludt. Hát tizennégy napot bírt csupán ébren, konstatálja, és a teste köré ezernyi színbe fagyott zúzmarát lesöpörve felkel, hogy megnézze, mi történt a világgal, amíg nem volt tudatánál. Cicceg, ahogy megérzi a vágyottnál hűvösebb levegőt, csak hogy a következő pillanatban egészen elsápadjon, meglátva a távolban fehéren tündöklő hegycsúcsokat. Basszus. December már megint szomorú lesz, amiért elloptam tőle az első havat - szorul össze a férfi gyomra. Óvatosan körbeles, a szőke, angyalarcú lány után kutatva, de húga még nem került elő, hogy bánatos kiskutyaszemeivel bűntudattal töltse meg November szívét. Még akkor is, ha nem a férfi az egyetlen, aki aludt már el saját hónapja alatt, most bánatos - talán kissé csalódott is. Sóhajtva fordítja arcát a hegyek mögül előkúszó napkorongra, s tüdejét teleszívva az álmokkal és sóhajokkal teli levegővel elfújja az éjszaka leple alatt a táj fölé kucorodott vastag felhőpamacsokat. Így.Egyébként egyáltalán nem csoda, hogy elaludt - ilyentájt semmi érdekes nem történik a világban. Még kallódnak a halloweeni dekorációk a kerítéseken, ablakokban, máshol már itt-ott kifüggesztették a karácsonyi égősorokat az eresz alá, vagy éppen a függönyre, de még hetekig nem történik majd semmi különleges. November pontosan tudja ezt, és bizony meglehetősen szomorú is miatta - egészen pontosan a saját jelentéktelensége miatt. Persze, ott van neki a Mindenszentek. De ki szeret egy olyan hónapot, ami a gyászára emlékezteti? A férfihez tartozik a WC világnapja is... Ez meg aztán borzasztó méltóságteljes. Vagy lehetne jó a radiológia világnapja... Ragyogó találmány, az egyszer biztos, de... De mi ez egy Karácsonyhoz, egy Húsvéthoz, egy Halloweenhez képest? És mit ér a taknyos, hideg, cudar idő azokhoz a napokhoz, amiket Június, Július és Augusztus nyújthat az embereknek?

Nem sokat.

Novembernek meggyőződése - nem sokat.

Rozsdavörös bakancsba bújtatott lába alatt zavartan zörrennek egymásra a lehullott levelek, de a férfi már jó sok éve nem törődik méltatlankodásukkal, gunyoros horkantással lépdel tovább, amikor hajdani zöld pompájuktól megfosztottan, önmaguk árnyékaként sérelmezik a rajtuk keletkezett törésnyomokat. November nem áll meg, ezúttal úgy dönt, inkább nem pihen meg sehol, nehogy ismét elaludjon - ki tudja, akkor mit dobna a gép, talán negyven fokra szaladna fel a hőség, talán mínusz húszra esne le. A férfinak sok mindent fel lehet róni (nem szép dolog, de azon például roppant jól tud szórakozni, amikor a szakadó esőben egyre másra esnek el az emberek saját meggondolatlanságuk miatt), de azt nem, hogy ennyire kegyetlenül ki akarna tolni a világgal.

Megtorpan az ösvényen. Talán a halk nyöszörgés készteti megállásra, tekintetét elszakítja hát a vakító kék égboltot keretező aranyvörös színkavalkádtól, és a lábai előtt ücsörgő kisgyermeket veszi szemügyre. Leguggol elé nagyjából fél méter távolságban, és szenvtelen tekintettel bámul a hatéves forma kislány arcába. Hm. Pislog November. Hm. Pislog ezúttal az idegen. Hm. Pislognak immár szinkronban mindketten, és ennek láttán (bár rejtély, honnan látod, hogy egyszerre nem látsz valaki mással) a lányka elvigyorodik, ezzel párhuzamosan pedig tenyerei jobban rászorítanak térdeire.

Hm. A férfi most bizony bajban van. Segélykérőn néz körbe, de egyik testvére sem siet megmentésére - biztosan mindannyian közösen szórakoznak épp valahol, ami ismét arra emlékezteti Novembert, milyen bosszantó is, amikor éppen ő a soros a rendfenntartásban. Végül egy bólintással jut elhatározásra, és úgy téve, mintha sosem látott volna semmi rendkívülit - mondjuk egy miniatűr embert a Hónapok Kertjében -, hátraarcot vesz, és elsétál arra, amerről érkezett. Probléma megoldva, ha bárki kérdezni, nem látott semmi különöset.

- Hova megyünk? - hallatszik fel maga mellől a kíváncsi, robbanócukorkákhoz és esőben elmaszatolódó aszfaltkrétákhoz hasonló hangon a kislány kérdése, megugrasztva ezzel a meglett, máskor mindig komoly és hűvös férfit.

- Sehova - csattan fel egy pezsgődugó hirtelenségével November, és megszaporázza lépteit, a fák vonalát kémlelve, reménykedve, nem kapják rajta, ahogy szóba állt a gyerekkel. Nem mintha tilos lenne... De Február az ilyesmit különlegesnek titulálja, a férfi pedig köszöni szépen, nem kér semmiből, ami különleges, elvégre ő sem az.

- Ez egy hazugság - érkezik a töprengő felelet - elvégre, ha haladunk, az már valahova.

Fantasztikus. Követ, és még gondolkozik is.

- Menj haza - lassít, majd torpan meg November türelmes, ámde félreérthetetlenül hűvös hangon.

- Nem tudok - szélesedik a letörölhetetlen mosoly, de a lány kristálykék tekintetét egy pillanatra fájdalom opálosítja el.

- Csodálatos - morogja maga elé a férfi, és ezúttal hátrapillantás nélkül folytatja útját, át a szurdok fölött kifeszített ütött-kopott hídon, tovább az ösvényen, majd a sziklákon álló házban.

A kis fekete topánkába bújtatott lábak sebesen kopogva követik, vele együtt szlalomozva a folyosón sürgő-forgó gyerekek között. - Május! - hívja nővérét, épp hogy csak nem kiáltva. - Május? - próbálkozik ismét, egyre másra törve át a kacskaringós folyosókon. Színpompás ruhákba öltözve megannyi kisgyerek tér ki útjából, akik mind valamelyik testvéréhez tartoznak - a legtöbben December hópettyezte, babakék ruháját viselik, de November színei senkiről sem köszönnek vissza.

Májust a lépcsőfordulóban éri utol, s harmadik kiáltása már el is jut testvéréig, így az hátrafordul felé. Kérdőn néz, kíváncsian, és már nyitná száját, amikor is megpillantja November dereka mögül kikandikáló, feketébe bújtatott kislányt, és kérdés helyett rögtön elmosolyodik. - Hát szia! - tárja karjait ölelésre, s invitálja magához a gyermeket meleg, tulipánszirmokra és frissen csurgatott mézre emlékeztető hangszínén. A Kert legújabb lakója bátortalanul, mégis mosolyogva oson Május felé, de amikor észreveszi, hogy November dolga végeztével hátat fordít, kétségbeesés fut át az arcán. Dermedten figyeli a távolodó, rozsdaszín kabátba burkolt hátat, miközben a nő felfedi előtte hová is került, miért, és mi lesz most vele, végül csupán utolsó kérdése az, ami kiszakítja a kábulatból. - Ha bárkit, akkor őt választom! - mutat Novemberre, aki már majdnem eléri a folyosó végét, ezekre a szavakra azonban megtorpan, és hitetlen-csodálkozón hátrafordul - egyenesen a felé mutató ujjak irányába.

Novembert még sosem választotta senki. Akárhány kisgyerek érkezett, mindig akadt jobb ötletük, miért is segítsenek inkább az optimista, fülig érő mosolyú Augusztusnak, a bolondos Áprilisnak, vagy éppen a megbízható és felelősségteljes Januárnak. De neki? Maga sem kellemes társaság, és a hónapja is unalmas, hideg, sötét, más szóval: csodáktól mentes. De a szavak azok szavak - a kislány ruháját láthatatlan kezek festik fénylőre, és pettyezik be rozsdabarna, arany és vörös foltokkal, szőke hajába laza fonatot ügyeskednek az ablakon bekukucskáló napsugarak. A fekete ünneplőcipő élénkpiros gumicsizmává nyúlik, s végül egy hasonszínű körsál pukkan a kislány nyakába, éppen csak nem takarva a November feliratú kitűzőt. A férfi dermedten várja meg, hogy újdonsült segítője mellé érjen, nem is látja már a lépcső aljában örömében őket leső Májust; csak a lányt figyeli. - Hogy hívnak? - kérdezi, kérdésében roppanni készülő faágak feszülnek meg, de most először talán nem kifejezetten bántó tónussal.

- Ajna - nyújt kezet szégyenlősen, s eltéveszthetetlen, ahogy a halvány pír füléig fut. Mellkasán a kitűző azonnal bővül, a November lejjebb kúszik, hogy helyet adjon a kislány keresztnevének is. A férfi nyitja a száját, hogy megszólaljon, de továbbra sem tudja mit mondjon, torkában a meghatottság gombócával küzd, még ha nem is ismeri fel, hogy az az ami megnehezíti gondolkodását. Csupán bólint, s tarkóját megvakarva töpreng a következő, és az azutáni lépésen, a valószínűleg bekövetkező változásokon, az új feladatokon, a régi feladatok megosztásán. Ilyen hirtelen nem jut dűlőre sem önmagával, sem mással.

Tétován biccent hát, s bármilyen komikusan is nézhet ki, elfogadja a felé nyújtott jobbot, hogy határozatlanul megszoríthassa az apró, meleg kezet. Nem tudja, hogy lesz ezután, és ez mindent összevetve új, szokatlan, kétségbeejtő, sőt, talán ijesztő is; de főleg megrendíti az a boldogság, ami a lány szavai hallatán öntötte el alig pár pillanattal ezelőtt. Mert végre ő is kell valakinek. - November - mutatkozik hát be, fagyban csípett bogyók édes ízével szavai zöngéjében.

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... furcsa, elhagyatott ház

Alkonyodott. Mintha eloltották volna az élet fényeit, az erdő melletti kis falu vállára nyomasztóan telepedett az este. Az ajtókat, ablakokat bedeszkázták, a gyertyákat elfújták, és a családok még beszélni is csak suttogva mertek. Kintről sem hallatszott be neszezés, nem túrta az avart megannyi kis sündisznó, nem cirrentek lomha táncra szentjánosbogarak, nem buggyantak ki a patak medréből kuruttyolva a békák. A víz is csendesen, szelíden hömpölygött a kerekre csiszolt kövek között, és amikor a szél megrezdült, a fűszálak olyan puhán simogatták egymást, mint a selyem. Vigyázzban állt az erdő is, hiszen a korhadó fák sem mertek reccsenni, nehogy magukra hívják a figyelmet. Meglapult a táj, meglapultak az állatok, növények. Meglapultak, ez tűnt a legjobb módnak, nehogy magukhoz vonzzák az erdő sűrűjében álló ház lakóját. Vajon majd ma...? Sosem lehet tudni előre.Nem lehetett véletlenül arrafelé tévedni, mert az ösvényt sűrű pókháló szőtte körbe, amiben odaragadt denevérek csapkodtak kétségbeesetten. Kövek helyett különböző méretű és formájú tökök szegélyezték a tisztást, míg maga a ház vékony, magasra törő deszkáival szinte már a pillantás súlyától is felnyikordult. Történetmondók százai kíséreltek már meg belépni a furcsa birodalomba, de ennél többet senki sem írt még le. Tébolyult, világától megfosztott tekintettel találták meg azokat, akik bemerészkedtek - és bátyád után most mégis te vagy a következő a küszöbön.

Semmiből sem tanultál? - töprengsz, miközben lefirkantod jegyzettömbödbe, hogy a kilincsről valami nyálkás folyadék csöpög a lábtörlőre. Még skiccelsz is: a törött ablaküveg mögött mintha árnyak susognának, az olajlámpa maszatos fénye pedig egy furcsán pedáns aranyszín ládikára vonzza tekinteted. Nos, hát, már itt vagy, akkor kerülj beljebb. Megfogod a bőrmeleg fémkilincset, és a hűvös őszvégi időjárást kint hagyva belépsz az előtérbe. Az ajtó némán simul vissza keretébe mögötted, odakint tompán puffannak jegyzeteid a tolladdal együtt. Egyelőre nem látsz semmi furcsát. Otthonos, krémszínű falak, vörös szőnyeg, halvány gyertyafény, mely a folyosó vége felé teljes sötétségbe fordul. Lépsz egyet előre, s míg az ablakon át hallod, hogy kívülről felsírnak a ház deszkái, bent csak a halk dobbanást érzed, mintha puha anyaggal fedett kőpadlón járnál. És most merre? Talán ugyanolyan tanácstalan vagy, mint előtted mindenki, azonban nem maradhatsz itt örökké, valamerre menned kell, meg kell keresned a testvéredet. Meg kell mentened, amíg csak lehet. Vár rád, számít rád, megígérted neki, hogy nem hagyod magára, és most mégis félelmedben (azért lassan bevallod magadnak) megdermedve moccanni sem bírsz. Bőröd ég, gyávaságod elkeserít, valahol haragszol is magadra, hogy ennyire sem vagy képes.

Nevén szólítod, hangod végigzeng az épület csontvázában, kérdő hangsúlyod messze vibrál, ám nem ad választ arra, hol kezdd a keresést. A korhadt falépcsőket követve, az emeleten? A nagyszobában, itt, jobbra, a félig megereszkedett boltív másik oldalán? Az mindenesetre megnyugtat, hogy a ház látszólag kiköpött mása annak, amiben felnőttél, így eltévedni biztosan nem fogsz - nadrágodba dörzsölöd hát tenyereidet, és megteszed az első lépést a boltív felé. Bepillantasz, és már mész is fel, ez a terv, megállsz hát a falhoz tolt bársonyfotel mellett, és körbehordozod pillantásod. A kandallóban lágyan, otthonosan lobognak a fahasábok, fényük visszatükröződik a hibátlan ablaküvegen, a falakon kedvenc színeid fonódnak össze kellemes összhangban és az ott... Egy hintaszék a sarokban? Elmosolyodsz, és mire észrevehetnéd mit csinálsz, pár lépéssel előtte termesz, és felveszed a Kis Herceget, amelyet valaki a hintaszék párnájára fektetett gondosan. A lámpásnak és az aranyszín ládikónak se híre se hamva, pedig megmertél volna esküdni, hogy ebbe a szobába néztél be korábban - nem tulajdonítasz neki különösebb jelentőséget, a díszes borítást kapott mesekönyvet hónod alá csapva immár egészen könnyed léptekkel fordulsz ki a szobából, hogy ráfordulhass az emelethez vezető takaros kőlépcsőkre. Amint hátat fordítasz, a hintaszék komor puffá szenderül, a kandalló melege kialszik, a falak elszürkülnek, rajtuk penészfoltok futnak az itt-ott hiányos plafon felé. Még egyszer, valami furcsa késztetésnek eleget téve visszafordulsz - de mintha minden a régi lenne, nyugodt, családi idill, a komódon még a gramofon is andalító dallamba kezd.

Megvonod a vállad, és a bejárati ajtó felé el sem pillantva fogod meg a korlátot, s követed felfelé. Tekinteted a falakat pásztázza, gyermekkori fotóid teszik hívogatóvá a szűk feljárót - hangosan felnevetsz, ahogy meglátod a sárban dagonyázó testvérpárost - magatokat. Tényleg. A bátyád. Szólítod újra, és a zene abbamarad, de válasz ezúttal sem érkezik. Szemöldököd összehúzva követsz egy repedést lefelé, s megakad a szemed egy a szőnyegbe ivódott sötétvörös folton. Talán nem kéne továbbmenni?

Ekkor koppanást hallasz fentről, mire fejed rögtön abba az irányba rántod, perifériára szorul ezzel minden, ami aggodalomra adhatna okot. Úgy lépkedsz tovább, hogy nem nézel le, még két lépcsőfok, és már ott is állsz volt szobád ajtaja előtt. Szemben vele a bátyádé, a folyosó végén a szülői háló... Valami azt suttogja, nem teljesen így volt régen, és hiányzik pár helyiség, de a háttérben szóló halk dúdolás teljesen ellazít, és nem foglalkozol ilyen kis részletekkel. A szobád nyitva van, nem is csoda hát, hogy mosolyogva lépsz be, veszed szemügyre a falra firkált dínókat, a földön karikázó kisvonatot - talán sosem suhant így, mert te mindig szétszerelted őket. Az ablakhoz lépsz, át két párnán, a szőnyeg bolyhosan simul a talpadhoz, cipőd sem lehet akadálya annak, hogy élvezhesd a teljes komfortot. Ujjaid a hűvös üveghez simulnak, de ahogy lenézel, a gondolataiddal együtt a torkodból feltörő halk, ütemes dúdolás is megszakad. Tükörképed magasabban, vékonyabban vigyorog rád, mimikája nem követi a tiédet, feléd nyúl, ijedten hátralépnél, de csak forró karok ölelésébe hátrálhatsz. Hát tessék, megtaláltad akiért jöttél.

Szemeid lecsukódnak, ahogy csókot nyom a fejed búbjára, a könyv pedig élével csapódik a lábfejednek. A dúdolás ismét betölti a teret, és immár tudod, hogy tőled származik, s mire kettőt pislogsz, már nincs is senki aki jelenlétével megakadályozhatna benne: lassú ringatózásra késztetnek ösztöneid. A távolban egy alak kitárja az ajtót, és kitámolyog a hajnali pirkadatba, arcán könnyek, testén sebek, tekintetében egy elszalasztott lehetőség, egy megbánt döntés fénye. Integetsz neki, mosollyal az arcodon, de ő már nem ismer fel többet - senkit.

No hát mit tehetsz akkor? A lepusztult, dohos falak között tanácstalanul ácsorogsz estig - majd reggelig, estig, reggelig... Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő bátor, aki fel szeretné fedezni magának a ház titkát.

Önkereső szünet

Kőszegi Róza Amélia

Embertípusok

Hajnali 2 óra

városi fények a magas kastélyból, poros könyvhalmok, fáradt szemek, történetek írása, indie koncertek, határidők, farmerdzsekik, klasszikus filmek, naplóírás, impulzusvásárlás, növények az ablakpárkányon, tiszafa

5 óra

esti vezetés, sötét karikák a szemek alatt, neonfények, élénk álmok, tördelt kézírás, 90-es évek zenéje, bőrdzsekik, kócos haj, késő esti telefonhívások, ezüst nyakláncok, flanel a derék körül, kőris

10:00

puha takarók, a hétköznapi, akusztikus dalok szerelmesei, jó jegyek, lefűzött naplók, pasztell, édes kávé, frissen sült kenyér, macskák, hangulatos lakás, hosszú télikabát teknősnyakú garbó fölött, rózsafa

13:00

sárga zokni, firka, doktor martens, eper a kertben, napraforgó ábrándok, képek a felhőkről és a legjobb barátokról, egy marék virág, őszibarack szeletek, festékfoltok a ruhákon, juhar

17:00

arany napfény, őszibarack jeges tea, suttogott titkok, úszás a tóban, képek a falon, francia péksütemények, idegen szavak tanulása, halk hangok, kerékpártúrák és nyári piknikek, viaszos pecsét, cseresznye

19:00

álmodozó naplementék, esti nevetés, kurzív kézírás, fényes smink, lágy világítás, fotófülkék, barackos fagylalt, szikrázó óceáni hullámok, vintage tükrök, édes mandarin az erkélyen, virágok a fürdőben, mahagóni

23:00

illatos gyertyák, nem kívánt nosztalgia, egzisztenciális kérdések, szomorúság ok nélkül, ülés a sötétben és a csillagok nézése, dalok társítása a múlt szerelmeseivel, puha szívvel, túlméretezett ugrókkal, fűzfa

P. Róbert

Hogyha lesz egy lányom

- részlet -

Hogyha lesz egy lányom, [...] szemétre hányok minden személyiségromboló hazugságot, ami azt tanítja a nőknek, hogy elég jól kinézniük meg kellően bonyolultnak lenniük, és jön is a lovag, akivel minden nehézségen keresztülgázolva beleügetnek majd a naplementébe. Közlöm majd a lányommal, hogy a gazdag és jóképű férfiak a feleségük mellett szeretőt tartanak, továbbá senkivel nem ügetnek el sehova, mert holnapután a pincérlányt szedik föl a sarki presszóban. [...]

Az én történeteim ott kezdődnek majd, ahol a többi mese véget ér. A pár ellovagol a naplementébe, majd ötpercnyi intim hallgatás után kezdődnek az ingerült viták, a kicsinyes harcok, a mindennapos civakodás. Mert ez is része a párkapcsolatnak, s mert meg kell tanulni nem elveszteni, és meg kell tanulni nem megnyerni ezt a háborút. El fogom mondani a lányomnak, hogy vigyáznia kell majd a pasijára, mert a nők érzelmek és kommunikáció terén jobbak, mint a férfiak, így az ő lehetőségük és felelősségük egy ilyen konfliktusban mindig nagyobb. Elmondom majd neki, hogy a férfiak nem háborúra, nem feszültségre, nem vibrálásra és nem izgalomra vágynak az otthonunkban, hanem nyugalomra, békére, figyelemre és szeretetre. Épp amire a nők: az otthon biztonságára és melegére. [...]

Elmesélem majd a lányomnak, miként bizonyították be a nők, hogy képesek államot és céget vezetni, hogy képesek háborút nyerni, szédületes karriert befutni, vagy mázsás súlyt felemelni. Ugyanolyan jók és ugyanannyit érnek, mint minden férfi - és ide ki lehet tenni a pontot. [...] Elmondom majd a lányomnak, hogy ma már nem az a kérdés, hogy ő képes-e arra, amire a férfiak - hiszen köztudottan képes -, hanem az, hogy ez vajon boldoggá teszi-e őt. Azt tanácsolom majd neki, hogy ne féljen karrierbe fogni, ha úgy érzi, szingliként vagy gyerek nélkül volna boldog. Sokfélék vagyunk, vannak olyan emberek, akiknek nem való a család, akik más téren és más módon tudnak kiteljesedni. De azt is megértettem majd a lányommal, hogy ez egy olyan döntés, amit legkésőbb harmincöt éves koráig meg kell hoznia - és aztán többé nem visszanézni.

Figyelmeztetni fogom, hogy [...] nem lehet egyszerre hercegnő és valódi partner. Azt fogom kérni a lányomtól, hogy mindig maradjon nő. Ne a külsőségekben, ne a hisztiben, ne a csajos rucikban, és ne ebben vagy abban a divatirányzatban. Legyen nő a lényében, a gondoskodásában, az odaadásában, az együttműködésében, a gondolkodásában és az anyaságában.

[helyenként cenzúrázva]

Magyar Nemzet, 2016. 08.

Versben mondom el

BK Szonett

Az vagy nekem, mi Eridonnak a fény

s Relloni mámor zöldje az ezüstnek;

agyam miattad örök tűzben ég,

mint a Levitás, kit tudásszomja öl meg;

csupa tény és bűbáj megannyi emlék,

majd még: az idő elront, elveszejt;

csak a házkupát elhozni, néha úgy szeretném,

majd, hogy a Navine lássa kincsemet;

Bagolykő varázsod csordultig betölt,

s egyszer HVH-m rám néz máris olvadok;

nincs más, nem is akarok mástól pontot,

csak amit nekem adtál s még adni fogsz.

Mágus-szegény mugli gazdagon,

Diák vagyok és mindig maradok.

Házam

A házamról egy merész szót

Én is ejtek ha nem bánja

Mikor élnem is elég volt:

Rellonban kemény lettem s nem gyáva.

Most!... mikor előttem szabad ajtó van,

És üvölt a lelkem úgy szenved,

S miért harcol, az Vörös-kék-arany

Nagy-bátran arcába ordítom

A Világnak, minden rendben van.

Fuss

Bús düledékeiden, Bogolyfalva piaca, megállék;

Csend vala, hantja alól száll fel az égbe a holt?

Szél kele most, egy sír szelleme kél; s a temető leomlott

Kriptái közt remegő ajkával szóla felém.

És mond: Hűtlen, mit kér epedő szíved e kései órán?

Régi idő árnya felé visszarévedni, mit ér?

Messze kerüld el, s komolyan vessz össze vele most;

Fuss, magadra haragítsd: s a vész tőle távol kerül!

Bűn - irány

Oh, ne fejtsék a szeszélyes nőt

Az urak éles gondolati,

Hogyha rárótt hívatását

Malíciába merítve is tölti.

Láttak ily nőt omlani porba

Látszatra kedvesét elhagyta;

Eljutott az a nyomorba,

El a kínba, bánatba.

Árnyékként húzódott mögötte

S míg tudta így, védelmezte;

Mikor ehhez ereje híján lett,

Belátta örökre elveszett.

Mint hű szíve - mindenre kész

Elbujdosik, majd tán visszatér;

Makacsul ott lesz várakozva:

Új célt keres.

Fontos kérdések útvesztője

Harmat Betti

Végtelen

Fogj egy ceruzát, és húzz egy vonalat.

Vajon hová vezet, minek nincs vége?

Vajon honnan indul az a mozzanat?

Ha elér a válasz, elér a béke?

Én csigát rajzolok, az végtelenebb,

Mint a te ceruzád nyoma, a vonal?

Minderről beszélünk - csak képletesen,

De ott van-e még nálad az a fonal?

Választ keresünk: a végtelen mi hát?

Egy vonal, egy spirál, mit ceruza húz?

Tán az idő, mely örökké körbe jár?

Olyasmi nem, mihez ember keze nyúl.

Hogy a választ hol találod, nem tudom,

Talán rátalálsz, ha szemed lehunyod.

Anonim

Apám

Te vagy

a mese

a könyv

nem fejezem be

engedsz habozni

az oldalaidon

kicsit

egyszer

vége lesz?

Eljössz

nem jössz

befejezed

habozás nélkül

eljöhetnél

vissza se

gyere!

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... fiú, aki farkast kiáltott

Réges-régen, akkor, amikor még a szentjánosbogarak sárkányokat hagytak le rövidtávrepülésben, és bivalycsordák legelésztek a nagyvárosok helyén, egy messzi-messzi erdő közepében állt egy ház. Zsúpfedelén borostyán vetett gyökeret, kéményéből füstpamacsok helyett nefelejcsek kacsintgattak, roskadozó oldalait pedig csupán Merlin, és némi varázslat tartotta össze. A fehérre meszelt vályog már közel sem emlékeztetett régi pompájára, peregve, csörögve hullott le a vakolat a legkisebb érintésre. A tisztás szélén tiszta vizű patak rohant át, medrében halkan gördültek az apró kövek és kavicsok, árnyékukban menedéket találtak a kis halak, békák, rákok a nap tűző sugarai elől. Korhadó kerítések között kisebbfajta gyümölcsöskert állt, alma, körte, szilva termett a három fán – és nem csupán nyáron, hanem bizony egész évben. És ott, ebben a kis házikóban lakott Péter.

Reggel felkelt, és a keleti sarokból, ahová szalmazsákját terítette, kihúzódott a napra, melegedni. Rongyosra nyűtt ruháit kisimította, arcát megmosta a patakban, s letépett egy almát a fáról – amaz kedvesen reccsent a mozdulatra. Telt múlt az idő, s ez bizony így ment minden nap. Néha juhászok kerültek arra, és vágtak át a réten, néha kereskedők szekerének zörgését hozta a szél a közeli földes útról, de Péter nem hagyta el otthonát.

Tanítója volt a föld, az ég, a víz és a tűz, megtanult figyelni, és érteni a természet nyelvén. Olvasott a csillagokban, meg tudta jósolni a másnapi időjárást, egyetlen, a víztükörre vetett pillantással meg tudta mondani, ha az éjszaka alatt szarvasok jártak a környéken. Az ifjú számára természetesnek tűnt az, hogy minden tárgy, amire vágyik, magától szökken a közelébe, és a seprű magától fordul le a szögről, hogy felseperjen, ha Péter kezén éppen vízhólyagot keltett egy óvatlan fára mászás. Hallotta a madarak csiripelése mögött a szavakat, érezte a tavaszi szellő sodorta izgalmat. Beszélt ám emberekkel is! Amikor éppen arra tévedtek, vendégül látta a közeli falu férfijait, ha déltájban nála pihentek meg nyájukkal. Ők tartózkodóan viseltettek vele szemben, talán kicsit félték is, de nem zavarták egymás életét.

Egy nap aztán valami különös dolog történt. Péter rosszul aludt, a sűrű fellegek eltakarták a teliholdat, ami így nem vetette ismerős árnyait az alvó fiúra. Feje felett a tető keserűen nyikorgott, a rozoga ajtótábla pedig puff, egyszer csak kiszakadt a helyéről. Kótyagosan kelt fel és vánszorgott oda, hogy aztán az álom egy pillanat alatt kireppenjen szeméből. Meredten bámult maga elé, mozdulatlanul figyelve a szemközti fák vonalát, és érezte, hogy valami, vagy valaki visszabámul rá onnan. Enyves, fémes bűzt sodort felé a szél, fekete fürtjei szemébe sodródtak, de nem mert odanyúlni, hogy elsöpörje őket, nehogy elveszítse a teremtményt. Hatalmasabb volt, mint bármelyik szarvasbika, amit valaha látott, komorabb, fenyegetőbb, veszélyesebb, mint bármilyen ragadozómadár, akikről a szelek meséltek. Péternek fogalma sem volt arról, miféle lény lehet ez, és mit keres itt, a feszültség azonban nem távozott a levegőből – sőt, az csak még sűrűbb lett. Egy szempár csillant meg a feketeségben, és a fiú még épp meglátta a test körvonalait, mielőtt az elrugaszkodott, és megiramodott felé. A hideg felkúszott a hátán, bordái megkeményedtek, szíve eszeveszetten vert, a test pedig mintha repült volna, közeledett felé. Le sem pillantva ugrotta át a patakot, amiben Péter máskor keresztbe is tudott feküdni, és a fiúnak alig volt érkezése egy lépést hátrálni, már rögtön négy erős mancs alatt puffant a döngölt talajon. Karmok martak húsába, eszméletét majdnem elvesztette attól a vadállatias haragtól, ami a farkas leheletéből áradt. Mielőtt elájult, még úgy látta, mintha a szilvafa gyökerei bukkannának fel a föld alól, és repítenék tova a fenevadat, majd az alma és a körte együttes erővel húzta lombkoronájuk biztonságába a sebesült fiút. De hiába küzdött, utolérte őt az éjszaka.

Harmadnap ébredt fel, akkor is még láz égette homlokát. A falubeliek jártukban rosszallón nevettek, hogy Péter ilyen szép napon csak lustálkodik, de nem jöttek közelebb, így nem láthatták láztól csillogó tekintetét. Teliholdtól számított hetedik napra már fel tudott kelni, igaz, csak kedves almafájára támaszkodva. Erős szorításának következtében markában maradt egy régi, egyenesre forgott ág, ami ha úgy hozta a szükség, egészen sétabot méretűre nyújtotta ki magát. A fiú nem értette mi történt. Másnap az arra járóknak próbált mesélni arról, mi történt vele, de nem hallgatták meg – ugyan, errefelé nem élnek ilyen szörnyek, biztosan csak álmodta. Farkas? Itt nincsenek farkasok. Péter nem próbálkozott hát tovább. Folyamatos étvágyát többé nem enyhítette gyümölcs, csak hús és hal, álmai zaklatottak voltak, majdhogynem kimerítőbbek az ébrenlétnél.

Aztán ismét elérkezett a telihold. Szokásához híven a nappal együtt feküdt aludni, de mikor reggel felébredt, ruhái szakadtan, véresen hevertek körülötte. Nem emlékezett az éjszakára, így értetlenül tántorgott ki, s látta meg, hogy fái kiszáradva, megtörve feküdtek az udvaron. Péter várt, napokat várt, de a falubeliek nem bukkantak fel többé, csak csendet sodort felé a szél, csendet, békét, és ártatlannak hitt nyugalmat. Csak síri csendet, vérszagú békét, és ártatlannak tettetett nyugalmat. A következő teliholdkor vonyítása egy másikkal keveredett, bár ebből emberi tudata semmit nem fogott fel, és a falu felől szóló panaszt újabb és újabb követte, ahogy teltek, s múltak az évek. Egyre többen és többen csatlakoztak a bánatos szólamhoz, nők, férfiak, gyerekek egyaránt.

Talán ma is így énekelnek együtt, ha bele nem fáradtak.

Szentivánéj - A bolondulásé. A fantáziáé.

Egy este, amikor más se történik, csak az álmok elegye okozta károkozás a szívben.

Az alábbi versek Tőletek vannak, Nektek, avagy Tőlünk, Nekünk.

Bárányfelhők

Ló.

Egy igazi táltos paripa.

Sörénye lebben ide-oda

És teste már csak lomha kóró.

Gida.

Szerelme köré bukdácsoló

Eszetlen kis tréfamester, ó,

De szavai csak hamis igaz.

Sas.

Száll a térben mint lenge pihe

Körbe-körbe csak ne messzire

Láncát csak húzza, s szorít rajta.

Ember.

Lovat nyergelni kell az neki

Mint a gida, a fajtabeli.

Rabul ejti az ég királyát

Pusztítja azt, s a Föld virágát.

   

Gyönyörű

Az éjszaka tartja őket karjai közt

mintha harcolnának,

egymásért teszik,

még álmaikban.

Ölelő karjaikban a nyugalom,

amíg a hold fénye vetül rájuk.

Olyan, mint esőben táncolni,

vízcseppek lepte arccal.

Eltörli a fájdalmat,

többet rejt,

mindent rejt,

még nem tudják.

Egymásra találni szürreális,

mágia.

Majd felkelnek.

Majd megtudják.

Stephen Leacock: Az ötvenhatos számú kuncsaft

Ezt a történetet barátomtól, Ah Jentől hallottam, egy téli estén, a mosodája mögötti kisszobában. Ah Jen alacsony termetű, légies figura. Arca komoly és elgondolkodó; szomorú, töprengő alkat, amit sok honfitársáról elmondhatunk. Barátságom Ah Jennel nem új keletű - eltöltöttünk már jó néhány hosszú estét gyéren megvilágított szobácskájában, csendes pipaszó mellett. Barátom szellemi alkatában elsősorban erős képzelőereje ragadott meg - szerintem ez egyenesen következik a keleti karakterből -; a képzelőerő segítségével tud bizonyos mértékben elrejtőzni sorsának méltatlansága elől, a maga teremtette belső világban. Éles elemzőkészségéről viszont addig a bizonyos estéig mit sem tudtam.

A kicsi, kopott szobában a székeken és az asztalon kívül alig volt bútor. E mellett az asztal mellett tömtük meg a pipánkat; a helyiséget egyetlen viaszgyertya világította meg. A falon néhány kép - egytől egyig újságokból kivágott durva nyomat; nyilván azért voltak kiragasztva, hogy elfedjék a fal kopárságát. Egyetlen kép ütött el a többitől: igen ügyes kis tollrajz; gyönyörű, de végtelenül szomorú, fiatal férfi arcképe. Már jó ideje éreztem, s ezt ösztönösen összefüggésbe hoztam ezzel a portréval. Mindig megálltam azonban, hogy ne kérdezősködjem róla, míg azon a bizonyos estén Ah Jen el nem mondta a kép történetét.

Azon az estén is csendben pipáztunk egy darabig, aztán Ah Jen megszólalt. Barátom kulturált, igen olvasott ember, angolsága nyelvtanilag tökéletes; beszédére mégis rányomta bélyegét anyanyelvének lassan csordogáló beszédmódja; ezt az akcentust én most meg sem próbálom érzékeltetni.

- Amint látom - mondta -, boldogtalan barátomnak, az Ötvenhatosnak a képét nézegeti. Még sohasem meséltem az én nagy bánatomról, de mivel ma van a halálának évfordulója, illő, hogy most beszéljek róla.

Ah Jen elhallgatott; újra meggyújtottam a pipámat, s bólintottam, ezzel is jelezve, mennyire figyelek.

- Nem is tudom - folytatta -, hogy az ötvenhatos számú kuncsaft pontosan mikor tűnt fel. A könyvelésből ki tudnám deríteni, de sohasem vesződtem vele. Először persze nem érdekelt jobban a többi kuncsaftnál - sőt, talán kevésbé, mert ismeretségünk folyamán mindig egy küldönc hozta el a mosnivalóját, sohasem ő személyesen. Amikor rendszeres ügyfelem lett, akkor adtam neki az ötvenhatos számot, és akkor kezdtem el találgatni, kicsoda-micsoda lehet. Hamar kikövetkeztettem egy-két dolgot. Fehérneműjének minősége arra mutatott, hogy ha nem is gazdag, mindenesetre jómódú. Látszott, hogy tisztességes életvitelű fiatalember, aki társaságba is jár; ezt a következtetést abból vontam le, hogy mindig azonos számú ruhadarabot küldött mosatni, mégpedig mindig szombat este, meg abból, hogy fehér inget hetente egyszer vett fel. Szerény, a feltűnést kerülő ember módjára, gallérja nem volt ötujjnyinál magasabb.

Nem csekély ámulattal meredtem Ah Jenre; egy népszerű regényíró újabb írásaiban hozzászoktam már az elemző érvelés műfajához, de keleti barátomtól nem vártam ilyesmit.

- Mikor megismertem - folytatta Ah Jen -, Ötvenhatos egyetemista volt. Erre persze nem azonnal jöttem rá. Az idők során aztán kikövetkeztettem abból, hogy a nyári hónapokban eltűnt a városból, meg abból, hogy az egyetemi vizsgaidőszak idején a mandzsettái adatokkal, képletekkel, levezetésekkel telefirkálva érkeztek hozzám. Nem kis érdeklődéssel követtem pályafutását. A négy egyetemi év alatt hetente mostam rá; rendszeres kapcsolatunk alapján az a képem alakult ki róla, hogy igen szeretetreméltó férfi lehet, s kezdeti nagyrabecsülésem a későbbiekben vonzalommá mélyült. Nem hiszem, hogy lett volna valaki, aki jobban szurkolt volna a sikeréért. A vizsgákhoz - amennyire tőlem tellett - én is segítséget nyújtottam; ingeit kikeményítettem majdnem a könyökéig, hogy minél több helye legyen a jegyzetelésre. Hogy az utolsó államvizsgák feszültsége idején mennyire szorítottam érte, azt meg sem próbálom leírni. Ötvenhatos egyetemi pályafutásának válságos szakaszához érkezett - erre zsebkendőinek állapotából következtettem; nyilván öntudatlanul, a tollát törölgette beléjük az utolsó vizsgák idején. Magatartása ez idő tájt arról tanúskodott, hogy egyetemi évei alatt sokat fejlődött: korábbi vizsgáin a mandzsettájára írott jegyzetek igen bőségesek voltak, most néhány utalásra szorítkoztak, csupa olyan bonyolult témával kapcsolatban, amelyeket a mindennapi elme már nem képes megemészteni. Aztán egy kora júniusi szombat estén az öröm szorította össze a szívemet: a szennyesében egy csipkés, ünneplő fehér inget találtam, alaposan leöntve vörös borral; ebből megtudtam, hogy Ötvenhatos megünnepelte már a diplomaosztását.

A rákövetkező télen teljesen elfajult az a szokása, hogy tollát a zsebkendőjébe törölgette - ebből megtudtam, hogy további tanulmányokat folytat: beiratkozott a jogra. Ebben az évben keményen dolgozott: a fehér ingek jóformán eltűntek a szennyeséből. Jogi tanulmányainak második évében, a következő télen kezdődött el élete nagy tragédiája. Azt tapasztaltam, hogy változások állnak be szennyesének struktúrájában; az ünneplő fehér ingek az eddigi egy, maximum kettőről heti négyre emelkedett, és megjelentek a selyem zsebkendők. Úgy láttam, Ötvenhatos felhagy diákéveinek rideg életmódjával, és beleveti magát a társasági életbe. Mi több: felébredt bennem a gyanú, hogy Ötvenhatos szerelmes lett. Egy idő múlva minden kétségem eloszlott. Már naponta váltott inget; a vászon zsebkendők teljesen eltűntek; gallérjai előbb öt és fél, majd hat ujjnyira nőttek. Megőriztem egy mosodaszámláját abból a korszakból - elegendő egyetlen pillantást vetnünk rá, menten nyilvánvaló, milyen kínos gondot fordított akkoriban a személyére. Pontosan emlékszem rá, hogyan váltakozott életében a fel-felcsillanó remény és legsötétebb kétségbeesés. Szombat esténként mohó izgalommal bontottam ki szennyesét: vajon viszonzásra leltek-e már érzelmei?...

Barátomat minden módon segíteni igyekeztem. Ingei és gallérjai mesterműveim voltak, bár megvallom, kezem néha remegett az izgalomtól keményítés közben. A leány derék és nemes lelkületű teremtés, ezt tudtam; jótékonyan hatott Ötvenhatos természetére. Régebben volt néhány cserélhető mandzsettája és hamis ingmelle, ám életének e szakaszában elmaradtak - először a hamis ingmellek, mintegy annak jeléül, hogy megvet mindennemű színlelést, nemsokára, nagy lelkesedésében, elhajította a mandzsettákat is. Még ma sem tudok sóhaj nélkül visszagondolni azokra a szép, boldog időkre.

Úgy éreztem, Ötvenhatos boldogsága része lett életemnek, szinte betölti. Azt lehet mondani: szombattól szombatig éltem. Ha újra felbukkantak a hamis ingmellek, mélységesen elkeseredtem, ha ismét eltűntek, szívemet boldog reménység töltötte el. Mikor aztán a tél tavasszá enyhült, Ötvenhatos megadta magát sorsának. Egy szombaton új fehér mellényt küldött hozzám, olyat, amilyet mindeddig röstellt volna felvenni. Arra kért, avassam be. Szakmámnak minden mesterfogását elővettem: ez a mellény mérföldkő barátom életében. A következő szombaton a ruhadarab visszakerült hozzám, s örömkönnyek szöktek a szemembe, amikor felfedeztem, hogy a jobb váll táján megpihent egy meleg kis kéz: ebből tudtam, hogy Ötvenhatost szívébe fogadta választottja.

Ah Jen megint elhallgatott, és egy ideig csendben üldögélt, pipája kialudt, és most kihűlve nyugodott tenyere öblében. Barátom a falat nézte, amelyre határozatlan fény árnyékot vetett a magányos gyertyaláng. Ah Jen végre újra megszólalt:

- Nem akarok most hosszan időzni a boldog időszaknál; a vidám nyári nyakkendőknél, a fehér mellényeknél, a makulátlan ingeknél és peckes galléroknál, melyeket egynél többször nem is vett föl a finnyás udvarló. Boldogságunk teljes volt; én nem is kívántam már többet a sorstól. De fájdalom - ez nem tartott örökké! Mikor a nyár tündöklése átadta helyét az őszi borongásnak, hébe-hóba észre kellett vennem a nézeteltérések nyomát - mindössze négy ing hetente, hét helyett -, és vissza-visszatértek a már eldobott mandzsetták és hamis ingmellek is. Aztán a kibékülés következett: bűnbánó könnyek a fehér mellény vállán, és újból hét ing hetente. De a nézeteltérések egyre sűrűsödtek, és eljött az idő, amikor a fékevesztett szenvedélyről a mellény leszakított gombjai árulkodtak. Az ingek száma lassan háromra, sőt kettőre apadt, s boldogtalan barátom gallérjának mérete négy és fél ujjnyira csökkent. Hasztalan fordítottam a legnagyobb gondot Ötvenhatosra. Pedig az én megkínzott szívemnek úgy tűnt, hogy gallérjainak, ingeinek csillogása még egy kőszívet is meglágyítana. Minden hiába! Békítési kísérleteim sorra csődöt mondtak. Egy szörnyű hónap telt el. Tort ültek a hamis ingmellek, a cserélhető mandzsetták; az én boldogtalan barátom valósággal tobzódott ebben az árulásban. Végül egy borongós éjszakán, a szennyesét kibontva, azt láttam, hogy vásárolt egy készlet celluloid gallért, és a szívem azt súgta, hogy a szerelme hűtlen lett hozzá. Szavakkal el sem lehet mondani, hogy az én szegény barátom mit szenvedett akkoriban; elég legyen annyi hozzá, hogy a celluloid gallérok után kék flanellingek következtek, s mindezt egy szürke flanelling tetőzte be. Mikor pedig hétről hétre egy piros pamut zsebkendőt pillantottam meg a szennyesében, úgy éreztem, a szerelmi csalódás aláásta elméjét, s már a legrosszabbtól tartottam. S ekkor következett ama gyötrelmes három hét, amikor nem küldött semmit; majd derült égből jött a legutolsó csomag - hatalmas köteg, amelyben benne volt minden holmija. Rémületemre, ebben fedeztem fel azt az inget, melynek mellét karmazsinszínű vérfolt szennyezte be, ugyanott, ahol egy perzselt szélű lyuk is volt - itt hatolt be szívébe a végzetes golyó. Jól emlékeztem: két héttel azelőtt az utcában a gyermekek egy megrendítő öngyilkosság hírét hordták szét, és most már tudtam, hogy ez csak ő lehetett. Miután első fájdalmam lecsillapult, arra gondoltam, hogy úgy tudom őt a legjobban megőrizni emlékezetemben, ha lerajzolom. Van némi kézügyességem, és biztos vagyok benne, hogy sikerült megragadnom az arckifejezését. A kép persze idealizált, hiszen, amint tudja, Ötvenhatost én sohase láttam.

A bejárati ajtó fölötti harang megcsörrent: belépett egy kuncsaft. Ah Jen azzal a csendes lemondással állt fel, amely annyira jellemző kedélyére, és egy ideig kint maradt a boltban. Amikor visszatért, úgy látszott, már nincs olyan hangulatban, hogy tovább tudna beszélni elvesztett barátjáról. Elbúcsúztam hát tőle, és bánatosan baktattam hazafelé. Valami nagyon nyomta a szívemet - valami, amit szívest örömest elmondtam volna Ah Jennek, ám végül mégsem mertem megemlíteni. Nem tudtam rávenni magamat, hogy leromboljam képzelete légvárát. Hiszen én mindig visszavonult, magányos életet éltem - azt a fajta szerelmet, amiről az én barátom regélt, soha nem ismertem. Ennek ellenére mai napig kísért egy óriási csomag szennyes emléke, amelyet én küldtem neki vagy egy évvel ezelőtt. Ügyeim három hétre vidékre szólítottak, így a szennyesem a szokásosnál jóval nagyobbra dagadt. És ha nem tévedek volt abban a csomag szennyesben egy vacak ing, amely csúnyán bemocskolódott, mikor egy üveg vörös tinta összetört a bőröndömben; ráadásul, miközben a szennyest csomagoltam, ki is égettem a szivaromról lehulló hamuval. Ebben nem vagyok egészen biztos; de azt tudom, hogy egészen addig, míg egy modernebb üzembe nem kezdtem küldeni a szennyesemet, állandó számom Ah Jen mosodájában mindig az ötvenhatos volt.

Török András fordítása - a Transindex.ro portálról