Alkonyodott. Mintha eloltották volna az élet fényeit, az erdő melletti kis falu vállára nyomasztóan telepedett az este. Az ajtókat, ablakokat bedeszkázták, a gyertyákat elfújták, és a családok még beszélni is csak suttogva mertek. Kintről sem hallatszott be neszezés, nem túrta az avart megannyi kis sündisznó, nem cirrentek lomha táncra szentjánosbogarak, nem buggyantak ki a patak medréből kuruttyolva a békák. A víz is csendesen, szelíden hömpölygött a kerekre csiszolt kövek között, és amikor a szél megrezdült, a fűszálak olyan puhán simogatták egymást, mint a selyem. Vigyázzban állt az erdő is, hiszen a korhadó fák sem mertek reccsenni, nehogy magukra hívják a figyelmet. Meglapult a táj, meglapultak az állatok, növények. Meglapultak, ez tűnt a legjobb módnak, nehogy magukhoz vonzzák az erdő sűrűjében álló ház lakóját. Vajon majd ma...? Sosem lehet tudni előre.Nem lehetett véletlenül arrafelé tévedni, mert az ösvényt sűrű pókháló szőtte körbe, amiben odaragadt denevérek csapkodtak kétségbeesetten. Kövek helyett különböző méretű és formájú tökök szegélyezték a tisztást, míg maga a ház vékony, magasra törő deszkáival szinte már a pillantás súlyától is felnyikordult. Történetmondók százai kíséreltek már meg belépni a furcsa birodalomba, de ennél többet senki sem írt még le. Tébolyult, világától megfosztott tekintettel találták meg azokat, akik bemerészkedtek - és bátyád után most mégis te vagy a következő a küszöbön.
Semmiből sem tanultál? - töprengsz, miközben lefirkantod jegyzettömbödbe, hogy a kilincsről valami nyálkás folyadék csöpög a lábtörlőre. Még skiccelsz is: a törött ablaküveg mögött mintha árnyak susognának, az olajlámpa maszatos fénye pedig egy furcsán pedáns aranyszín ládikára vonzza tekinteted. Nos, hát, már itt vagy, akkor kerülj beljebb. Megfogod a bőrmeleg fémkilincset, és a hűvös őszvégi időjárást kint hagyva belépsz az előtérbe. Az ajtó némán simul vissza keretébe mögötted, odakint tompán puffannak jegyzeteid a tolladdal együtt. Egyelőre nem látsz semmi furcsát. Otthonos, krémszínű falak, vörös szőnyeg, halvány gyertyafény, mely a folyosó vége felé teljes sötétségbe fordul. Lépsz egyet előre, s míg az ablakon át hallod, hogy kívülről felsírnak a ház deszkái, bent csak a halk dobbanást érzed, mintha puha anyaggal fedett kőpadlón járnál. És most merre? Talán ugyanolyan tanácstalan vagy, mint előtted mindenki, azonban nem maradhatsz itt örökké, valamerre menned kell, meg kell keresned a testvéredet. Meg kell mentened, amíg csak lehet. Vár rád, számít rád, megígérted neki, hogy nem hagyod magára, és most mégis félelmedben (azért lassan bevallod magadnak) megdermedve moccanni sem bírsz. Bőröd ég, gyávaságod elkeserít, valahol haragszol is magadra, hogy ennyire sem vagy képes.
Nevén szólítod, hangod végigzeng az épület csontvázában, kérdő hangsúlyod messze vibrál, ám nem ad választ arra, hol kezdd a keresést. A korhadt falépcsőket követve, az emeleten? A nagyszobában, itt, jobbra, a félig megereszkedett boltív másik oldalán? Az mindenesetre megnyugtat, hogy a ház látszólag kiköpött mása annak, amiben felnőttél, így eltévedni biztosan nem fogsz - nadrágodba dörzsölöd hát tenyereidet, és megteszed az első lépést a boltív felé. Bepillantasz, és már mész is fel, ez a terv, megállsz hát a falhoz tolt bársonyfotel mellett, és körbehordozod pillantásod. A kandallóban lágyan, otthonosan lobognak a fahasábok, fényük visszatükröződik a hibátlan ablaküvegen, a falakon kedvenc színeid fonódnak össze kellemes összhangban és az ott... Egy hintaszék a sarokban? Elmosolyodsz, és mire észrevehetnéd mit csinálsz, pár lépéssel előtte termesz, és felveszed a Kis Herceget, amelyet valaki a hintaszék párnájára fektetett gondosan. A lámpásnak és az aranyszín ládikónak se híre se hamva, pedig megmertél volna esküdni, hogy ebbe a szobába néztél be korábban - nem tulajdonítasz neki különösebb jelentőséget, a díszes borítást kapott mesekönyvet hónod alá csapva immár egészen könnyed léptekkel fordulsz ki a szobából, hogy ráfordulhass az emelethez vezető takaros kőlépcsőkre. Amint hátat fordítasz, a hintaszék komor puffá szenderül, a kandalló melege kialszik, a falak elszürkülnek, rajtuk penészfoltok futnak az itt-ott hiányos plafon felé. Még egyszer, valami furcsa késztetésnek eleget téve visszafordulsz - de mintha minden a régi lenne, nyugodt, családi idill, a komódon még a gramofon is andalító dallamba kezd.
Megvonod a vállad, és a bejárati ajtó felé el sem pillantva fogod meg a korlátot, s követed felfelé. Tekinteted a falakat pásztázza, gyermekkori fotóid teszik hívogatóvá a szűk feljárót - hangosan felnevetsz, ahogy meglátod a sárban dagonyázó testvérpárost - magatokat. Tényleg. A bátyád. Szólítod újra, és a zene abbamarad, de válasz ezúttal sem érkezik. Szemöldököd összehúzva követsz egy repedést lefelé, s megakad a szemed egy a szőnyegbe ivódott sötétvörös folton. Talán nem kéne továbbmenni?
Ekkor koppanást hallasz fentről, mire fejed rögtön abba az irányba rántod, perifériára szorul ezzel minden, ami aggodalomra adhatna okot. Úgy lépkedsz tovább, hogy nem nézel le, még két lépcsőfok, és már ott is állsz volt szobád ajtaja előtt. Szemben vele a bátyádé, a folyosó végén a szülői háló... Valami azt suttogja, nem teljesen így volt régen, és hiányzik pár helyiség, de a háttérben szóló halk dúdolás teljesen ellazít, és nem foglalkozol ilyen kis részletekkel. A szobád nyitva van, nem is csoda hát, hogy mosolyogva lépsz be, veszed szemügyre a falra firkált dínókat, a földön karikázó kisvonatot - talán sosem suhant így, mert te mindig szétszerelted őket. Az ablakhoz lépsz, át két párnán, a szőnyeg bolyhosan simul a talpadhoz, cipőd sem lehet akadálya annak, hogy élvezhesd a teljes komfortot. Ujjaid a hűvös üveghez simulnak, de ahogy lenézel, a gondolataiddal együtt a torkodból feltörő halk, ütemes dúdolás is megszakad. Tükörképed magasabban, vékonyabban vigyorog rád, mimikája nem követi a tiédet, feléd nyúl, ijedten hátralépnél, de csak forró karok ölelésébe hátrálhatsz. Hát tessék, megtaláltad akiért jöttél.
Szemeid lecsukódnak, ahogy csókot nyom a fejed búbjára, a könyv pedig élével csapódik a lábfejednek. A dúdolás ismét betölti a teret, és immár tudod, hogy tőled származik, s mire kettőt pislogsz, már nincs is senki aki jelenlétével megakadályozhatna benne: lassú ringatózásra késztetnek ösztöneid. A távolban egy alak kitárja az ajtót, és kitámolyog a hajnali pirkadatba, arcán könnyek, testén sebek, tekintetében egy elszalasztott lehetőség, egy megbánt döntés fénye. Integetsz neki, mosollyal az arcodon, de ő már nem ismer fel többet - senkit.
No hát mit tehetsz akkor? A lepusztult, dohos falak között tanácstalanul ácsorogsz estig - majd reggelig, estig, reggelig... Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő bátor, aki fel szeretné fedezni magának a ház titkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése