Az anya bement a szobába, a gyerek már kiabált, hogy mindennel kész,
és még hátravan a mese. Nem volt kedve. Neki az az öt perc, ami a
gyereknek az esti nyugalmat hozta, kiesett idő volt, legalábbis úgy
érezte, hogy az. Kapott karácsonyra egy újabb szerkezetet, tele van játékkal, mért nem köti le magát
- gondolta. Olyan volt, hogy épp ahhoz nem volt kedve, aminek örülni
kellett volna. Például, hogy a gyerek ennyire szereti, ha kicsit
mellébújik az ágyban. Nem érezte, hogy mennyire puha a tenyere, amikor a
könyvet tartó kezéhez ér, csak annyi volt, hogy hozzáért a kezéhez a
gyerek.
A mese arról szólt, hogy volt három helyszín, három domb,
palotával. Ez egy különös meseszerű helyen volt, Üveghegyeken innen és
Óperencián túl. Néha szokta mondani, hogy a Böszörményi úton innen, a
Németvölgyin túl. Amikor még volt kedve jobban mesélni, kitalált ilyen
dolgokat, meg hogy az egyik szereplő, például a királylány, aki most
kimerészkedett az egyik palotából, az épp olyan volt, mint az ő
kislánya, s hogy milyen boldogan rohangászott a mezőn, ahogy tavasszal,
mikor elmentek a hűvösvölgyi nagyrétre, nem hétvégén, hétvégén pokol
ottlenni. Volt egy nap szünet az oviban, akkor. És ott is volt egy
kisfiú, épp olyan, mint ebben a mesében a másik palotából vállra vetett
boton lógó batyuval kilépő királyfi. Szép loknis haja volt, s persze
koronája az nem volt, de oda lehetett volna képzelni. Már majdnem
összetalálkoztak, mármint a kislány és a kisfiú, s ez nagyon jó lett
volna, mert senki nem szeret egyedül játszani, amikor valami történt,
közbejött egy kamion, a mesében persze egy tündér.
Egy tündér, aki
rákiáltott a királylányra, hogy mit kóborolsz el, elüt egy autó,
felfalnak az erdő vadállatai, sipirc vissza a palotába. A királylány
elsírta magát, hogy nem akart rosszat csinálni, meg nem is olyan, aki
szokott, s szipogva elkullogott. Ám a Szürke Tündér, így hívták ezt a
középső dombon lakó meseszereplőt, akinek messzeföldön híres volt a
varázsereje, meg olyan óriási volt, mint egy anya vagy egy apa, vagy
mindkettő együtt, hogy az tudott történni, amit ő akart. Szóval most ez a
Szürke Tündér, varázserő ide, varázserő oda, hiába ármánykodott, hiába
parancsolta vissza a királylányt a palota falai mögé, mert az épp
vándorútra induló királyfi pont elcsípte a tekintetével a lányt. Ejha,
mondta, nem is tudtam, hogy élnek erre királylányok, ráadásul ilyen
szépek. Hát rögvest felhagyok a korábbi kapcsolataimmal. Micsoda,
kérdezett a kislány, mit mondott, mivel hagy fel. Ja, bocsánat, nem
tudom, valamit rosszul mondtam, elő kéne venni a könyvet, mondta a
kislány. Nem, nem, mondta az anya, tudom fejből. Szóval azt mondta, hogy
felhagy a korábbi elfoglaltságaival, a lovagi tornákkal, meg királyi
vadászatokkal, mert ő első látásra beleszeretett ebbe a királylányba, s
biztos a királylány is beleszeretett. Helyesebben beleszeretett volna,
ha észreveszi, s nem épp háttal áll, amikor a királyfi feltűnt. De pont
háttal állt, mert már utána voltunk a tündér szidásának, s a hátukon még
a királykisasszonyoknak sincs szeme. A királyfi elhatározta, hogy
akármimódon, bármivel kell megküzdenie, gonosz mostohával, hétfejű
varrógéppel, vérfarkassal, zombikkal, orkokkal, mopszokkal, kopszokkal, ő
ezt a királylányt megszerzi magának.
Meg is kell, mondta a
kislány, ugye, olyan nincs, hogy nem. Mesében biztos nincs, mondta az
anya. És amúgy van, kérdezte a kislány. Amúgy, gondolkodott el az anya,
hát nem, amúgy sincs, mert amikor ilyen van, akkor kiderül valami
turpisság. Milyen turpisság, kérdezte a kislány. Hát, kezdett
magyarázkodni az anya, hogy például a királyfi koronája a kölcsönzőből
lett elhozva, szóval, hogy nem is királyfi, vagy a királylány valójában
csak az anyukája parókáját próbálta fel, mert az anyukája színésznő, és
van neki egy csomó parókája, amúgy nem hosszú szőke haja van, hanem
barna és tüsi. De, kezdett bele egy újabb kérdésbe a kislány. Semmi de,
mondta az anya, mert mostmár mondom a mesét, mert soha nem lesz így
vége.
amely a POKET-ként megjelent Sztreccs novelláskötet egy szelete)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése