A nagy nap már eleve érdekesen kezdődött - ez akár figyelmeztető jel is lehetett volna Blanka számára. Az álmára tisztán emlékszik, amikor szemhéja megrándul a drasztikus módon tehénbömbölést imitáló ébresztőbűbájra, és pár percig még fekve is kell maradnia, hogy helyre tudja tenni a dolgokat. Hálótársai motyogva, dünnyögve készülődnek a dupla bájitaltanra, de a lány még mindig nem mozdul, újra és újra az eseményeket pörgeti le magában. Álmában olyan diákokkal tanult együtt, akikkel a valóságban sosem találkozott, olyan lányokkal sutyorogta végig az éjszakát, akiknek az arca kicsit sem volt ismerős (ellenben a szarvak miatt kissé démoni), és egy olyan fiúhoz szökött ki a körletből takarodó után, aki nos... Mit szépítsünk, félig szurikátának vallotta magát. Embernek tűnt! Ember is volt! Csak közben ők ketten tudták, hogy kicsit szurikáta is. Ezek olyan álom dolgok, tudjátok. És azok a nevek! Ki gondolta volna, hogy Blanka mellé csapódva egy Marie Antoinette, Halász Judit és Tejszínhab, az indiánlány alkotja majd a legpletykásabb társaságot? Hát nem sokan. Na, ember legyen a talpán, aki ezt az álmot kibogozza, vonja le az egyszerre ajakbiggyesztően észszerű és racionálisan szemöldökfelhúzós következtetést, és végre ő is felkel, nem várva meg, hogy társai hátrahagyják. Tekintete az éjjeliszekrényre vándorol... A rajta gúnyosan pihenő kis dobozkára, amely mintha azt suttogná "pathetic", britesen megnyomott th-val... Ó, nem nem nem nem, ez nem történhet meg, szent Merlin a szivárvány elől bujdokoló esőfelhőkben, gyere le! Nem lehet pont... PONT ma tizennegyedike. Még nem áll készen rá. Lehet, soha nem is fog, de pont egy ilyen álom után? Nimród körbe fogja röhögni. Az egész osztály körbe fogja röhögni. Beteget jelent, és átalussza a napot, kész. Majd ha valóban belép az életébe az az álombeli srác, Vilhelm, Vonka, Vlagyimér, vagy hogy is hívták, aki félig szurikáta, de mellette teljesen ember, és romantikus sétát tesznek a holdfényben, parfümmel lefújt rózsaszín leveleket írnak egymásnak, és nem teszik le a telefont, csak hajtogatják, hogy nem, te tedd le, nem, te tedd le, nem te te- Merlin, ez egy tortúra.
Keze meglendül.
Ujjai rátalálnak a dobozra. A szoba már kiürült, mindenki lesietett reggelizni az óra előtt.
Mint akibe rugót feszítettek felül, kapkodó mozdulatokkal szétbontja a csomagolást, felnyitja a fedelet, kiveszi a felső szemet, bekapja, rág, rág, rág, oké, élvezkedik, mert elég jól sikerült, rág, rág, rág, nyel. Lehet, hogy a diétájának nem tesz különösebben jót, de mennyivel jobbat tesz, mintha odaadná Nimródnak, majd gyomorfekélyt kapna a szégyentől, amikor visszautasítja? Pataki Blanka... Annyira jól csen- NEM. NEM SZABAD.
A reggelit teljességgel lekési, a hajgumival is csupán futtában tudja átölelni tincseit, utolsóként esik be a terembe, és persze pont ilyenkor kell az első padig sunnyognia. Nem néz senkire, mozdulatai hirtelenek, leül, bámulja maga előtt a falapot, kész. Persze egy valakit nyilván kiszúrt. Nem akarta! De tudja, hogy itt van. Persze, hogy tudja, mindig tudja, a szíve nem bírja ki, hogy ne kezdjen el őrülten pogózni a mellkasában, hiába próbálta már párszor megértetni vele a lány, hogy ez roppantul illetlen, és nem mellesleg kellemetlen szokás tőle.
Nem fog fel semmit a tananyagból. Valószínűleg Rudi bá is tudja ezt, sőt, valószínűleg mindenkiben érzi ezt a dekoncentráltságot, így előbb véget is ér az óra (csak egy üstnek van ideje felrobbanni). Autopilóta üzemmódban pakol, lép kifelé, lép a folyosón, húzódik be a húzásra a folyosón, lép a másik folyo- he? Húzódik be a húzásra a folyosón?
Ujjaira ujjak fonódnak, enged finom noszogatásuknak. A fülében síri csend kong, ahogy az ismerős pár cipőről hirtelen az ismerős szempárra tekint, és oh, Merlin, csípjen meg a tűzföldi kakadu, tényleg Ő áll vele szemben. És egy kis doboz csokit nyújt felé. - Te edd meg! - tolja vissza azonnal, miközben szemei kistányér méretűvé tágulnak, és nem tudja elhinni magáról, hogy komolyan ez volt az első reakciója. Nos, a pogózásban megfáradt, most éppen verni képtelen szíve sem érti mi van, és valami hasonló tanácstalanság tükröződik a fiú arcán is. - Mármint én már megettem a tiédet, úgyhogy - próbálja magyarázni, de amikor rájön, hogy amit mondott, az csak tovább bonyolítja a dolgokat, mert hát most vallotta be, hogy ő is készült csokival, de közben meg lehet, ez Nimródnak mégsem esett le. Az arcáról hirtelen nem tud leolvasni semmit, csak pislog, most akkor leesett, vagy kombinál, vagy nem kombinál, nem tudja, miért mondott ilyet, miért mondtam ilyet - kisjézuska, gyere le - csapja magát homlokon. Csend. Csend, csend, csend, irtózatos, mély, kínos csend, az arca a fülétől a nyakáig, a bokájáig, a haja tövéig vörös, vörös és egyre vörösebb. Óvatosan les fel ujjai között és látja meg a somolygó mosolyt a száj szegletében, a szórakozott csillogást a szemzugban. Felnyög és ismét homlokon csapja magát, de ezúttal egyszerre nevetnek fel mindketten.
Az édességnek pedig... hamar lába kél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése