Kihívások a tavaszra - Ránk ne fogd, hogy hagytunk volna unatkozni!

Mindenki ismeri azokat a - valljuk be, szünetekre nem egyszer jellemző - pillanatokat, amikor fejünk a földre fordul, lábunk a plafon felé nyújtózik, karjaink az ágyon szétdobva, agyunkba folyik a vér, mellettünk a nagyi antik állóórája kattog, de ha durrfarkú szurcsókkal fenyegetnének, akkor sem tudnánk megmondani, mihez lenne kedvünk. Unalom, unalom, unalom, meglepően sokak ellensége ez a szó (Ezért írtam le háromszor is? Igen), de adok most a kezetekbe egy szupermegahiperkirálytuti segédletet, hogy minden napra jusson legalább 10 perc izgalom.

Március 16.

Kérdezz meg valakit, aki hozzád közel áll, hogy mi az, amire igazán vágyik, és ha elsőre lehetetlennek is tűnik, próbáld meg valóra váltani a kívánságát! Sokszor már a szándék is rengeteget jelent az embernek, érzi, hogy mellette állsz és támogatod.

Március 17.

Próbálj meg egyetlen zeneszám alatt minél több mindent a helyére tenni a kacatos fiókodból. Nincs ilyened? Nem állítom, hogy nem gondolom azt, hazudsz, de a biztonság kedvéért alternatív elfoglaltság: kerekedj fel egy ócskapiacra, hogy legközelebb legyenek már kacatjaid!

Március 18.

Figyelj, mert ez trükkös lesz, és kell egy kellően eszement játszópartner is hozzá! Keress egy zacskó rizst. Nem, ne a zacsisbácsisat, simát, és ne, ne főzd ki! Két villára és két tálra is szükségetek lesz, osszátok el a két tálba egyenlően a rizst úgy, hogy mindenki előtt ugyanannyi legyen (le is számolhatjátok darabra, de azért ezt nem követelném feltétlenül). Egy egyezményes jelre kezdjétek el villáitokkal a saját tálatokból a másikéba lapátolni a szemeket, és élvezzétek, milyen lehet modernkori Sziszüfoszként élni! Ne szúrjátok ki a másik szemét, de ha birkózásra kerülne a sor, akkor azért arról csináljatok majd egy videót, jó? Ha túl könnyű a szint, válthattok pálcikára is.

Március 19.

Keress egy olyan virágot vagy virágmintát a közelben, ami szimpatikus, és próbáld meg lerajzolni a lehető legkreatívabb eszközökkel.

Március 20.

Húzz ma magadra két olyan ruhát, amit máskülönben sosem viselnél együtt.

Március 21.

Egyél három olyan dolgot egyszerre, amit sosem gondolnál jó kombinációnak (csak ételt, vigyázz, csak ételt, fúj, te nemnormális).

Március 22.

Kedveskedj apró finomsággal valakinek, legyen az idegen, vagy ismerős.

Március 23.

Tévedj el! Persze biztonságosan. Vágj neki a környéknek, ahol élsz, fordulj be olyan utcákba, ahová máskor nem tetted, menj fel lépcsőkön, amik túl magasnak tűnnek, és kukkants be kapuk mögé, ahonnan barátságtalan kutyák morognak (utóbbit csak ésszel).

Március 24.

Küldj baglyokat barátaidnak, évfolyamtársaidnak. Mindenki örül egy kedves kis meglepetésnek, az üzeneteknek nem kell végtelenül hosszúnak lenniük - egy kis gesztus is sokra képes, jóleső, ha gondolnak rád.

Március 25.

Ismerkedj meg egy harcművészeti ággal - legyen az bármilyen. Olvass utána, beszélj valakivel, akiről tudod, hogy űzi, és próbáld ki!

Március 26.

Keress valakit, akitől tartasz, és tégy felé egy kedves gesztust! Ki tudja, lehet kiderül, az ijesztő körvonalak csak a te fejedben éltek (ha meg nem, használd a tegnap tanult harcművészetet, és a meglepetés erejét kihasználva TIPLIZZ).

Március 27.

Légy ma valaki más! Ma te vagy a főnök, mondd meg ki vagy, milyen életed van, és játszd el a családod, barátaid előtt. Egy rózsaszín mamuszos elsős is lehet vérszomjas viking egy napra, a fantáziádat most se hagyd szárnyak nélkül!

Március 28.

Mindegy, hogy máskor előbb a müzlit, vagy előbb a tejet öntöd a tálba - ma tedd fordítva, érezd át kicsit a másik nézőpontot is!

Március 29.

Keress egy nyelvet, amit még sosem beszéltél, és tanulj meg rajta pár szót, vagy még jobb, egy mondókát. Aztán amikor legközelebb a kastély falai között mászkálsz, próbáld meg visszaidézni egy, az adott nyelven ténylegesen beszélő társadnak, és kérd meg, segítsen tökéletesíteni a kiejtésedet.

Március 30.

Találj ki egy viccet. De ne csak simán viccet, hanem egy olyat, amit hallva mindenki eltörik, könnyek patakzanak és józan eszek dobódnak a sarokba.

Március 31.

Menj időben aludni (tudom, ez a legvalószínűtlenebb), hogy holnap kipihenten indulhass vissza a kastélyba.

Ha pedig valaki kifogyott, mert már első nap eminensként lenyomta az összes kihívásomat (ez a beszéd fiam), nyugodtan reptessen felém egy baglyot - van ott még, ahonnan ez jött. Legyetek rosszak!

Csokit vagy csókot! - Titeket kérdeztünk

Voltál már valaha olyan helyzetben, amikor hirtelen nem tudtad, mit is kellene reagálnod? Leptek már meg? E havi cikkünkben arra kértük a diákságot, hogy engedjék szabadjára fantáziájukat, vagy épp ellenkezőleg, osszák meg történeteiket arról, szerintük hányféleképpen jöhet ki váratlanul, viccesen egy Valentin-napi ajándékozás. Nos, a kérdés kétségkívül... változatos reakciókat csalt elő mindenkiből. Van, aki ölre menne már csak a kérdéstől is, van, aki annyira bezsongott, hogy csoki helyett egyenesen csókra értelmezte át a témát... De nem baj, álljon itt most mindenki véleménye, vágya, csodája.

Szerinted mi a legváratlanabb és/vagy legviccesebb reakció, amit valaki egy Valentin-napi csokiért "cserébe" adhat?

Agárdi Kornélia Auróra

Húúúúú, szerintem izgatottság miatt lehányni valakit. Tudod, vannak olyan emberek, akik nagyon rá tudnak parázni dolgokra, aztán behánynak. Tegyük fel, én is ilyen szerencsecsomag vagyok és valamelyik nemnormális ad nekem egy csokit. Erre én elkezdek örülni, és igazából még egy "köszi" sem szalad ki a számon, csak az aznapi főzelék maradványai. Wolf Kati pedig felcsendül a háttérben: "Fürge róka lábak, surranó kis árnyak. Hipp-hopp, jön Vuk!"

Andrássy Borbála

Ugyan még nem csináltam ilyet, de nagyon vicces reakciónak tartom, amikor valaki megcsókol egy másik embert, és látja, hogy ez nem éppen jól sült el, szóval lazára veszi a figurát, kacsint egyet és azt mondja: nagyon szívesen. Egyszerűen szerintem ez egy annyira spontán, de vicces reakció, hogy nem is marad utána az a kínos érzet. Váratlannak meg ennek a fordítottját gondolom, amikor valakit megcsókolnak, és ő megköszöni, de az cikibb is, mintha te vagy a nagydumás, laza fél.

Athanaczkovics Kornél

Óóó, hát én... *pillant el zavartan* Szóval én még nem adtam senkinek csokit, így nem tudok a gondolattal sem eljátszani, de biztosan mindenki örül annak, ha kap, nem? Úgy értem, hogy csoki, a legtöbben szeretik, én biztosan örülnék, ha kapnék. Ha mondjuk nem ehetsz, akkor az szülhet kellemetlen helyzeteket, de nem hiszem, hogy hozzám vágnák, nem? *mosolyodik el* Ugye nem...?

Autumn Rue Danvers

Szerintem a Valentin-nap már magában egy, a fogyasztói társadalom által kitalált hülyeség. Ha szerelmes párocskák ünnepelni akarják a szerelmet, azt bármikor megtehetik, ott vannak rá az évfordulók, a születésnapok, a mindennapok, kvázi bármelyik nap, amelyiket kiválasztják maguknak. Nem kéne erre egy egész rózsaszín szívecskéktől tobzódó marhaságot építeni, és a szinglik orra elé dugni, mintha nem lenne teljesen rendben az, ha az ember nem él párkapcsolatban. Így tehát nem értek egyet az alaptézissel, hogy valaki Valentin-nap alkalmából csokit adjon. Azzal meg pláne nem, hogy ezért a másik fél köteles adni valamit. Az ajándékokat nem azért adjuk, hogy cserébe kapjunk valamit, hanem mert jólesik, és szeretnénk meglepni a másikat.

Bácskai Lénárt

Egyszer kaptam Valentin-napra csokit, de gyanús volt a dolog, meg egyébként is, húsvéti nyuszi formája volt. Kicsomagolás után megszagoltam, megnyaltam és inkább visszaadtam. Nem tűnt ehetőnek. Valamiért azóta se állt szóba velem az illető.

Bossányi Karola

Mondjuk egy szív alakú lufit, ami azon nyomban szétpukkad, ahogy hozzáérsz, és apró kis szívecske alakú, csillogó papírdarabok hullanak rád belőle. Ez kicsit vicces is, váratlan is.

Draskovich Kristóf

Fogalmam sincs... Ez valamiféle cserekereskedelem lehet? Talán egy másik csokit?

Fekete Nonó

Megkapja, és azonnal elkezdi enni anélkül, hogy megköszönné, vagy éppen megkapja és megöleli a másikat. Vagy megkapja, megöleli a másikat, aztán kettőbe töri és odaadja egy részét az ajándékozónak (ez a legjobb). Vagy: megkapja és megöleli a másikat, és elkezd röhögni, mert vicces a csoki papírja.

Fellner Ádám

Hú, jó kérdés, teljes őszinteséggel mondom, hogy fogalmam sincs. Mondjuk meglepődik, hogy jé, csokit kaptam?

Homokföldi Réka

Egy jó kis kupán csapást! Meg plusz két kört a futópályán. *vigyorog joker mosollyal*

Hollósi Zalán

Vicces történetekből nekem nincs túl sok, pedig minden évben el vagyok halmozva csokival. Tudod, aznap van a szülinapom. Húgom szokott minden évben kisebb hisztirohamot lenyomni emiatt. Nem tartja fairnek. Nem mintha az ő szülinapját nem szoktuk volna megünnepelni, vagy ne osztanám meg vele, amit én kapok. A legdurvább reakciója azt hiszem, az volt, amikor beleharapott a karomba egy doboz likőrös bonbon miatt, amiből ő még nem is ehetne, mert alig múlt öt éves...

Ivanich R. Benett

Hát természetesen valami olyan, ami nem biztos, hogy az iskolaújság rovatába tartozik. De az alsóévesek kedvéért egy klasszikus hálaszerenádot említenék, számomra mindez pusztán egy csokiért annyira kínos és abszurd tudna lenni, hogy az már egyenesen vicces is.

Juhász Laura

Legviccesebb? *Zavarodottan pislog.* Oké, ilyet nem tudok. Mi lehet vicces abban, ha csokit kapsz valakitől, akárkitől Valentin-napra? *Vállat von, majd egy apró fejrázás után a másik opción gondolkodik.* Váratlan. Hm. Hát az eléggé váratlan, ha mondjuk nem szereti az illető a csokit. Vagy még rosszabb, ha allergiás valamelyik összetevőre. Az nem annyira jó, de hát ugye a gesztus a fontos! *Mosolyodik el, aztán kikerekedik a szeme.* De jó, hogy mondod, Valentin-nap lesz. Bocsi, de most rohanok, meg kell terveznem az egészet! *És már rohan is el.*

Kis Laura Grace

Hűűű, én nem adnám oda a csokimat senkinek, de megpróbálom elképzelni, hogy mit. Ha én adom, nyilván szeretnék puszit érte, szóval, ha mondjuk a számra kapom, az nagyon meglepő. Vagy ami még nagyon az, ha mondjuk adok csokit, és másnapra az egész iskola azt beszéli, hogy járok azzal, akinek a csokit adtam, pedig lehet, hogy azért volt, mert nem is szeretem azt a fajtát, vagy azért, mert láttam, hogy nem kapott, és csak rendes szerettem volna lenni vele. Szóval ha adnék, és abból ilyen nagyon nagy következtetéseket vonnának le, akkor nagyon meglepődnék. És aggódnék. Szerinted se kéne adnom, ugye?

Kőszegi Róza Amélia

Még sosem kaptam csokoládét Valentin-napra. De talán, hogy ne hagyjalak válasz nélkül, azt mondanám, hogyha a másik fél saját készítésű Kedvenc szelettel rukkol elő. A mágikus édesség hírhedt róla, hogy nehezen vagy szinte lehetetlen reprodukálni otthon a konyhában. Kellemetlen vége lehet, ha azt ajándékba szánjuk. Esetleg okos kis bűbájok vagy trükkök még segíthetnek javítani a helyzeten.

Lafayette David Saint-Venant

*Kínosan elmosolyodik.* Engem ezért, meg az egyből kibukott szerelmi vallomásomért kárpótlás-randira vitt egy anyuka. Ja, megfogtam vele Merlin lábát, igen. Nina végtelenül rendes volt, nem számítottam rá, hogy ennyire jófej lesz! Fiatal voltam és botor, ne is beszéljünk róla inkább... *Fejcsóválva elsétál.*

Létai Roland

Szex... Habár az annyira nem váratlan egy párkapcsolatban, a szerelmesek napján, nem igaz? Akkor mondjuk az, hogy azt mondja: Menj a picsába, te barom, mogyoróallergiám van, százszor mondtam már! Lehet, hogy nem is mondta neki... Ilyenek a nők!

Lóránt Bence

Hát mondjuk, ha azt mondja: Bemutatom az új pasimat és kösz a csokit!

Marina Darik

*Nagy szemekkel Kendére néz, aztán fel a plafonra.* Ööööhmm... Ha túl izgatott leszek, akkor azt valószínűleg a zsebemben lévő szalamandra is megérezné. Elég furcsa reakció, hogy a zsebem kigyullad. *Vállat von.*

Mórocz A. Móric

Ha oda sem adom neki, mert megeszem én. *Vállat von.* Rndsn. Mindig ez van. Persze véletlenül.

Perényi Eszter

Egy plüsselefánt.

Reiner Kende

Valentin-nap? Hinnye neki... *Szemöldöközik, majd vigyorogva oldalra fordul.* Mae? *Lóbálja a lábait az ablakpárkányról.*

Thomas Middleton

Esetleg szó szerint elalél. De persze a Valentinja elkapja, mielőtt még szegény földet érne. Vagy pont egy hatalmas, puha, szív alakú párnán landol. Vaaagy felsikít mondjuk! Mert esetleg csokibékát kap, ami egyből ráugrik. Jó, ez két elég eltérő reakció, de hát Valentin-napon bármi megeshet ugye...

Winter Cone Danvers

*Tovább sétál, aztán pofátlan vigyorral oldalasan visszafordul.* Csak a szádban olvad, nem a kezedben.

Név nélkül érkeztek

A dobozos bonbon ajándékozásakor az, aki a csokit kapja, felcsapja a skatulya tetejét és ott helyben végignyal minden.egyes.szem.bonbont. Tudod, hogy nehogy bárki mással meg kelljen osztania...

Egyszer egy lány a nyakamba ugrott és suttogva közölte: a fiunknak nagyon cuki, göndör, szőke fürtjei lesznek majd. Azóta is kiráz a hideg, ha visszagondolok azokra az elsuttogott szavakra.

... Megtörtént eset alapján? "Bocs, szerintem az ikertestvéremet keresed!" KÉTSZER IS ELJÁTSZOTTÁK VELEM. Úgy értem... Mindketten. Egymás után, pár perc különbséggel. Nem fáj.

Ugyan mi rossz történhet? Semmi-semmi

A nagy nap már eleve érdekesen kezdődött - ez akár figyelmeztető jel is lehetett volna Blanka számára. Az álmára tisztán emlékszik, amikor szemhéja megrándul a drasztikus módon tehénbömbölést imitáló ébresztőbűbájra, és pár percig még fekve is kell maradnia, hogy helyre tudja tenni a dolgokat. Hálótársai motyogva, dünnyögve készülődnek a dupla bájitaltanra, de a lány még mindig nem mozdul, újra és újra az eseményeket pörgeti le magában. Álmában olyan diákokkal tanult együtt, akikkel a valóságban sosem találkozott, olyan lányokkal sutyorogta végig az éjszakát, akiknek az arca kicsit sem volt ismerős (ellenben a szarvak miatt kissé démoni), és egy olyan fiúhoz szökött ki a körletből takarodó után, aki nos... Mit szépítsünk, félig szurikátának vallotta magát. Embernek tűnt! Ember is volt! Csak közben ők ketten tudták, hogy kicsit szurikáta is. Ezek olyan álom dolgok, tudjátok. És azok a nevek! Ki gondolta volna, hogy Blanka mellé csapódva egy Marie Antoinette, Halász Judit és Tejszínhab, az indiánlány alkotja majd a legpletykásabb társaságot? Hát nem sokan. Na, ember legyen a talpán, aki ezt az álmot kibogozza, vonja le az egyszerre ajakbiggyesztően észszerű és racionálisan szemöldökfelhúzós következtetést, és végre ő is felkel, nem várva meg, hogy társai hátrahagyják. Tekintete az éjjeliszekrényre vándorol... A rajta gúnyosan pihenő kis dobozkára, amely mintha azt suttogná "pathetic", britesen megnyomott th-val... Ó, nem nem nem nem, ez nem történhet meg, szent Merlin a szivárvány elől bujdokoló esőfelhőkben, gyere le! Nem lehet pont... PONT ma tizennegyedike. Még nem áll készen rá. Lehet, soha nem is fog, de pont egy ilyen álom után? Nimród körbe fogja röhögni. Az egész osztály körbe fogja röhögni. Beteget jelent, és átalussza a napot, kész. Majd ha valóban belép az életébe az az álombeli srác, Vilhelm, Vonka, Vlagyimér, vagy hogy is hívták, aki félig szurikáta, de mellette teljesen ember, és romantikus sétát tesznek a holdfényben, parfümmel lefújt rózsaszín leveleket írnak egymásnak, és nem teszik le a telefont, csak hajtogatják, hogy nem, te tedd le, nem, te tedd le, nem te te- Merlin, ez egy tortúra.

Keze meglendül.

Ujjai rátalálnak a dobozra. A szoba már kiürült, mindenki lesietett reggelizni az óra előtt.

Mint akibe rugót feszítettek felül, kapkodó mozdulatokkal szétbontja a csomagolást, felnyitja a fedelet, kiveszi a felső szemet, bekapja, rág, rág, rág, oké, élvezkedik, mert elég jól sikerült, rág, rág, rág, nyel. Lehet, hogy a diétájának nem tesz különösebben jót, de mennyivel jobbat tesz, mintha odaadná Nimródnak, majd gyomorfekélyt kapna a szégyentől, amikor visszautasítja? Pataki Blanka... Annyira jól csen- NEM. NEM SZABAD.

A reggelit teljességgel lekési, a hajgumival is csupán futtában tudja átölelni tincseit, utolsóként esik be a terembe, és persze pont ilyenkor kell az első padig sunnyognia. Nem néz senkire, mozdulatai hirtelenek, leül, bámulja maga előtt a falapot, kész. Persze egy valakit nyilván kiszúrt. Nem akarta! De tudja, hogy itt van. Persze, hogy tudja, mindig tudja, a szíve nem bírja ki, hogy ne kezdjen el őrülten pogózni a mellkasában, hiába próbálta már párszor megértetni vele a lány, hogy ez roppantul illetlen, és nem mellesleg kellemetlen szokás tőle.

Nem fog fel semmit a tananyagból. Valószínűleg Rudi bá is tudja ezt, sőt, valószínűleg mindenkiben érzi ezt a dekoncentráltságot, így előbb véget is ér az óra (csak egy üstnek van ideje felrobbanni). Autopilóta üzemmódban pakol, lép kifelé, lép a folyosón, húzódik be a húzásra a folyosón, lép a másik folyo- he? Húzódik be a húzásra a folyosón?

Ujjaira ujjak fonódnak, enged finom noszogatásuknak. A fülében síri csend kong, ahogy az ismerős pár cipőről hirtelen az ismerős szempárra tekint, és oh, Merlin, csípjen meg a tűzföldi kakadu, tényleg Ő áll vele szemben. És egy kis doboz csokit nyújt felé. - Te edd meg! - tolja vissza azonnal, miközben szemei kistányér méretűvé tágulnak, és nem tudja elhinni magáról, hogy komolyan ez volt az első reakciója. Nos, a pogózásban megfáradt, most éppen verni képtelen szíve sem érti mi van, és valami hasonló tanácstalanság tükröződik a fiú arcán is. - Mármint én már megettem a tiédet, úgyhogy - próbálja magyarázni, de amikor rájön, hogy amit mondott, az csak tovább bonyolítja a dolgokat, mert hát most vallotta be, hogy ő is készült csokival, de közben meg lehet, ez Nimródnak mégsem esett le. Az arcáról hirtelen nem tud leolvasni semmit, csak pislog, most akkor leesett, vagy kombinál, vagy nem kombinál, nem tudja, miért mondott ilyet, miért mondtam ilyet - kisjézuska, gyere le - csapja magát homlokon. Csend. Csend, csend, csend, irtózatos, mély, kínos csend, az arca a fülétől a nyakáig, a bokájáig, a haja tövéig vörös, vörös és egyre vörösebb. Óvatosan les fel ujjai között és látja meg a somolygó mosolyt a száj szegletében, a szórakozott csillogást a szemzugban. Felnyög és ismét homlokon csapja magát, de ezúttal egyszerre nevetnek fel mindketten.

Az édességnek pedig... hamar lába kél.

Könyvajánló - Christelle Dabos: A Tükörjáró

Te miről szeretsz olvasni? A romantika ragaszt első pillanatban is a mondatok elé? Netán az akció, a vérpezsdítő, adrenalinhajhászós jelenetek, a nyomozás az, amit keresel? E havi ajánló rovatunk egy olyan regényt mutat be, ami első hallásra végzős bálunk hangulatát idézheti szemünk elé: A Tükörjáró-sorozatot. Kétszer is nézd meg, biztos pontosan olvastad-e el a sorokat, jó alaposan kutass az elrejtett jelek után a mondatok között, mert itt bizony semmi sem az, mint aminek első ránézésre tűnik... Vagy másodikra.

A szívemnek legkedvesebb "szereplő" maga a világ. Különleges, bizonyos elemeiben meghökkentő és megválaszolatlan, mégis jól felépített, figyelemfelkeltő. Az általunk ismert Földnek nyoma sincs, helyette a kérdőjeles természetű központ körül földrészek, vagy a könyv nyelvén nevezve: szilánkok lebegnek. Elrendezése azonnal érthető és világos, mégis a cselekmények során annyi mindennel gazdagodik, hogy nem tud unalmassá válni. A levegőben lebegő szigetek közül többet is láthatunk, és bizony mindegyiknek megvan a maga különlegessége, bája, amiért szeretni lehet. De a dolgok misztikuma nem csak ennyiből áll, ugyanis ezeken a szilánkokon eltérő népek élnek, eltérő képességekkel. Bizony, náluk is létezik valami olyasmi, amit mi mágiának hívunk, ám ott egészen különleges módon szövi át az életüket.

Történetünk Animán veszi kezdetét, egy bájos és néhol kissé mulatságos szilánkon, ahol a tárgyakkal szoros szimbiózisban élnek az emberek. Lábadra húzza magát a kedvenc csizmád, reggel bökdösve ébreszt a párnahuzatod, méltatlankodva dohognak a falak, ha firkálsz rájuk... Ez itt mind teljesen normális. Néhányan, mint történetünk főszereplője, Ophélie is, képesek környezetükből olvasni, azaz felületüket megérintve átélni azokat az emlékeket, amik az adott tárgyakhoz kapcsolódnak. Azért kétszer is átgondolnád, mielőtt kölcsönadod a tollad jegyzetelni egy sajátjáról megfeledkezett olvasónak, nem? Van szilánkja az elmejátékoknak, az anyagformálásnak, a növényeknek, az érzéseknek, a jóslásnak... Mind csak arra vár, hogy érdeklődve leülj eléjük kibogozni az őket összefonó csavaros történetet.

Adott tehát egy gazdag világ, ehhez jön egy átlagosnak tűnő, kissé visszahúzódó, de sok tekintetben racionálisan (végre valaki!) gondolkodó hősnő. Mi itt a galiba, miért kezdődik el egyáltalán a mese? Ja, hogy Ophélie jövője kissé bizonytalanná válik, mert a szokásokkal ellentétben nem ment még férjhez? Ja, hogy nincs gond, akkor férjhez adják? Ja, hogy egy másik szilánkon élő férfihoz? Ja, hát az már mindjárt más.

Talán nem lövök le nagy madarat az égből, ha elárulom: Ophélie utazásai nem alakulnak minden tekintetben úgy, ahogy azt előre várnád, és ha azt gondolod, hogy az egész sorozat csöpögni fog majd a rikító rózsaszín romantikától, bizony szintén tévedsz. Nem azt mondom, hogy nem lesz szó az emberi kapcsolatok alakulásáról, de a hangsúly teljesen más dolgokra került - és pontosan ettől üdítően változatos és izgalmas az egész. Előbb lesz hangsúly a társadalmi különbségeken, az erkölcsi kérdéseken, a kirekesztés, zaklatás létjogosultságán, mintsem a két főszereplő közt szövődő kapcsolaton, így ha eleged van már abból, hogy körülötted minden a szerelemről szól: tégy a Tükörjáróval egy próbát.

Ó, hogy miért ez a sorozat címe?

Nem említettem volna? Ophélie képes a tükrökön át közlekedni, amit csak igen kevesek mondhatnak el magukról. Nagybátyja szavaival élve: "Amikor az ember tárgyakat olvas, háttérbe szorítja önmagát, hogy teret engedjen valaki más történetének. Ahhoz viszont, hogy belépj egy tükörbe, önmagaddal kell szembenézned. Az bizony csak az igazi legény a gáton, aki egyenesen bele mer nézni a saját szemébe, képes olyannak látni magát, amilyen, képes elmerülni a saját tükörképében! Az olyanok, akik álarc mögé bújnak, becsapják és jobbnak hiszik magukat, mint amilyenek a valóságban, akárhogy próbálnák, soha nem tudnák megcsinálni."*

Az önismeret sosem becsülendő alá. Hogy érzed, tudna neked tanítani valamit ezen a téren Ophélie?

*Christelle Dabos: A tél jegyesei - 101. oldal

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... végtelennek tetsző 15 perc

Az Előkészítő udvarát vastag hótakaró lepte be reggelre, a gyerekeket alig lehetett rábírni, hogy vetkőzzenek le odabent - mentek volna inkább vissza játszani. Legnagyobb örömükre az első órát követő szünetben is fagypont alatt volt még a hőmérséklet, így az éjszaka esett több centi hó szinte érintetlenül fogadta az elszánt hadsereget. Még Kovács Kamilla is, akiről köztudott volt, hogy inkább marad bent táblát törölni vagy növényt locsolni, sebesen kapkodta magára overálját, sapkáját, kesztyűjét. Évfolyamra és ismeretségre való tekintet nélkül tódultak ki, nyomukban pár didergő felügyelő tanárral, akik ekkor még nem sejtették, mekkora kihívás lesz a népet negyed óra múlva visszaterelni az épületbe.

A kis cipellők pillanatok alatt csúszósra döngölték a havat, egyre gyakrabban hangzott fel a puffanás vagy a nevetős sikkantás, amikor valaki elvágódott nagy hirtelenségben. A kerítéseket szegélyező fák rejtekében azonban valami ennél is nagyobb csíny készülődött. Pösze hangok keltek vitára csilingelő szólamokkal, a két bojtos-rojtos sapi tulajdonosa pedig vállt vállnak vetve kukucskált át a bokrok között. Lábuknál egy kupac előre meggyúrt hógolyó, előttük a padon egy tanárpáros - Cath Brightmore és Denis Brightmore személyesen, mit sem érezve meg a mögöttük gyűrűző csintalan szándékból. Podlovics Lenke csizmája alatt megcsikordult a hó, ahogy guggolásában mocorogni kezdett, de sem ez, sem az orra hegyére porló pelyhek nem zökkentették ki, egy hirtelen, szép íves dobással, mielőtt meggondolhatta volna magát, célba vette Denist. Puff, találta célpontját háton a szemtelen kis bérgyilkos, s mellette magát felszívva Kolozsvári Gertie is felpattant, hogy a karjában babaként dajkált hógolyókat a felnőttekre hajigálhassa. Míg a találat célpontja morgolódva, addig Cath nevetve kászálódott fel a padról, s hipp-hopp kellett döntenie a két rosszcsontnak: végül csalást kiabálva menekülésre adták a fejüket, amikor a saját maguk által eldobott hógolyók visszakanyarodtak tulajdonosaik felé.

- Papával Svájcban töltjük a téli szünetet - dicsekedett ekkor az udvar másik oldalán Traszner Levi barátainak, Lóczy Eriknek és Czukor Sanyinak, de éppen ahogy elharapta utolsó mondatát, lába alól kisiklott a talaj s nagyot zökkenve már a földön fekve találta magát. - Ha nem vigyázol, csak gipszben, nem Svájcban - jegyezte meg szemforgatva Tóth-Kiss Anabella, akit bár borzasztóan untatott a fiúk céltalan fecsegése, erőfitogtatási szándékuk jól jött, hiszen így az építeni kívánt hóember alsó gömböce lassan készre dagadt. A lány hátradobta vörös fürtjeit, hogy megszemlélje művüket, s megfogta a felé tántorodó Lánczos Tamara hátát, mielőtt eltapossa... A hirtelen mozdulat hatására pedig hipp-hopp, ők is a földön termettek. - Kicsi a rakás! - kiáltott fel egy vékonyka hang felőlük, de hiába sikítottak, hogy NE!, és ESZETEKBE SE JUSSON!, egyre-másra érezték a rájuk puffanó gyerektesteket. A kiabálással tarkított sikongatással pillanatok alatt vonták magukra Virginia Mayfair és Ardai Tánya figyelmét, azonban ők is épp csak kettőt, ha léphettek a kupac irányába, amikor utóbbi lábai összegabalyodtak, és meggondolatlanul karját kitárva magával rántotta az előkészítő gyógyítóját is.

A hó észrevétlenül kezdett el ismét szállingózni. A kosárpálya mögött két csapat kezdett összeállni, Martai Erika vezetésével a 3./A dugta össze a fejét, Krénig Kristóffal az élen a 2./B, szinte teljes létszámban. Hógolyócsatára - mit csatára, háborúra - készülődött a csipet-csapat, a heves karmozdulatok alapján bárki biztosra vehette, hogy itt bizony nagy tétekben egyeztek meg. A vita sem maradt el, szinte tűz gyulladt a két fiatal tekintetében, de jobbnak érezték visszafogni a hangjukat, különösen amikor meglátták a feléjük tartó, dobálókat üldöző Brigthmore párost. Pillanatok alatt húzták meg cipőéllel a középvonalat, majd a széleket, középre feltornyoztak egy jó kupac muníciót, s eltávolodva, rajtjelre várva a felboruló "kicsiarakás" okozta fejetlenséget kihasználva kezdetét vehette az első forduló. Persze egy háborúban nincsenek nyertesek, csakis vesztesek. Elég volt egyetlen csalást bizonygató vád, hogy birkózás kerekedjék a "békés" játékból, de amikor valaki az egymásba gabalyodott Vida Bálint és Kristóf arcába nyomott egy marék havat, döbbenetükben teljesen elfelejtették, miért is ugrottak egymásnak.

Elfelejtődött az idő, nem szólt a csengő, Bánki Zorka és Helvey Belián jött ki megnézni, miért is nincs bent még az osztály, de hamarosan őket is magával vonta a fejetlen játék - azt se tudták, honnan kezdjék a rendszabályozást. Belián kötelességének érezte, hogy megmutassa az elsősöknek, hogyan építhetnek aranyos hókutyát, Zorka pedig az egymáson fetrengőkön próbált segíteni - de hamar feladta, és a ragadós nevetés hatására az ő lábai is feladták a szolgálatot. A harmadik órára érkező Sarah Sawyer még odáig sem jutott, hogy táskáját letehesse a tanáriban - az épület bejárata előtt ütközött a kilépő Farkasházy Teodorba, aki sebes léptekkel igyekezett most már tényleg véget vetni a fetrengésnek. Szépen egyesével, kezdve Virginiával és a tanárokkal, mindenkit megragadott és biztonságos távolságba helyezett... Legalábbis ez volt a terv, a megvalósításba némiképp beleszóltak a rátámadó, magukat harcosgladiátor-lovagnak képzelő 2./A-s fiúk. Így maradt hát el a második óra, sőt... Azt el sem árulom, mikor jutott vissza mindenki a termébe, de egy biztos: Keserű Flórián gondoskodott róla, hogy az osztályokat egy-egy forrón gőzölgő teáskanna várja a tanári asztalon.

Mindeközben a tető peremén,

Mancsaim összeütögetve:

Majomformában ültem én,

Fejben jegyzetelve.

Ehető apróságok - Akár a fa alá is

Fényesre polírozott játékautó, szerző által dedikált regény, kézzel festett játékkocka, faragott kisróka, kézzel varrt plüsskatica - nincs két egyforma ajándék. És bár újra és újra hangoztatjuk, hogy az ünnepeknek nem elsősorban a pénzről, dobozokról és csomagolópapírba bújtatott plüssmackókról kell szólnia, végül mindig készülünk valami aprósággal szeretteinknek - mert jól esik látni az arcukra kiülő boldog mosolyt. A Boszorkánykonyha e havi cikkében olyan finomságokat hoztunk el Nektek, amelyek elkészítése nem igényel különösebb beszerző körutat, sem képzettséget. Csupán egy szabaddá tett délután, némi türelem, figyelem, és hamarosan azon kapjátok majd magatokat, hogy el is készültetek mindennel, amivel szerettetek volna. Íme hát egy - ebben a formában - kevésbé népszerű édesség, amivel meglepheted családtagjaidat, barátaidat, kollégáidat vagy egyszerűen csak saját magadat.

Kávé? Kávé. Hány háztartásban hangzik el ez a párbeszéd reggelente? Délben... Este... A legtöbben oda és vissza vannak ezért az italért, és mindenért, amit vele ízesítenek, legyen az sütemény, csokoládé, vagy éppen cukorka. A szóban forgó apróság másik fontos alkotóeleme a csokoládé, és a meglepetés - egyik jobb, mint a másik, nem? A koncepció mindemellett végtelenül egyszerű: csokoládéburokba zárunk egy tasak instant kávéport, hogy aztán ezt forró vízbe/tejbe pottyantva figyelhessük, ahogy szépen felolvad. Ezt persze ízlés szerint sokféleképp csavarhatjuk: rejthet a kis csokigolyó kakaóport, fahéjas cukrot, mézet is, figyelembe véve az ajándékozott ízlését. Talán éppen ez a sokszínűség a legszebb az egészben. Elkészítéséhez nincs szükségünk másra, mint jó minőségű, finom csokoládéra, félgömb alakú formákra, és minden belevaló jóra.

1. A csokoládét típusától függő hőmérsékleten vízfürdő felett megolvasztjuk.
2. 
   A kiválasztott formákba csorgatjuk úgy, hogy jól fedje a forma oldalát is, majd fejjel lefelé fordítva, rács fölé téve hagyjuk lecsorogni a felesleget.
3. Ha megdermedt, vigyázva kipattintjuk a formákból.
4. Serpenyőt melegítünk kis lángon, majd félrehúzzuk, hogy csak langyos legyen a felülete, nem forró. A formát peremével lefordítva ráhelyezzük egy-két másodpercig, amíg a perem simára olvad, majd félretesszük.
5. A már simára olvasztott félgömbökbe beleszórjuk a választott meglepetésünket - ez lehet kávé, kakaó, fahéj, mini pillecukor, sőt, akár egy csokibékát is ráterelhetünk, ha vagyunk elég türelmesek és szadisták hozzá.
6. Ha elégedettek vagyunk a töltelékkel, megolvaszthatjuk egy másik félgömb peremét is, és amint az is simává válik, késlekedés nélkül ráilleszthetjük a már megtöltött félhez. Gyengéden összefogjuk, amíg a csokoládé össze nem dermeszti őket, és kész is! 

Ha a gömböcöket csinos papírba csomagoljuk, akár fenyődíszként is fára aggathatjuk - különösen nagy lesz a meglepetés, amikor valaki nem a tűlevelek alatt, hanem között bukkan rá a nevével fémjelzett gömböcre.

Természetesen további minőségében is szabadon variálható: gömb helyett készíthetünk csillagokat, virágokat; belsejébe elrejthetünk bogyókat, gyümölcsöket - csak ebben az esetben ne feledkezzünk meg a tartósító bűbájokról! Apropó bűbájok... A kinézetről nem véletlenül nem esett eddig szó, legyetek kreatívak! Pálcával könnyebb vékony csokicsíkot lebegtetni a felületre, így akár egészen szép, csavaros formákat is létre tudtok hozni egészen kevés gyakorlással. Egy próbát mindenképpen megér, nem?

Extra tipp: Tegyetek el egy tartósító bűbájjal kezelt dobozzal jövőre, és ha elég feledékenyek vagytok, egy év múlva simán okozhat kellemes meglepetést egy megcímzett dobozka a szoba sarkában.

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... ünnepek között rekedt hónap

November kábán nyitja ki szemét a hosszúra nyúlt éjszaka után. Őzgidák mélybarna, ezüsttel pettyezett bundájához hasonlatos szeme megrezzenve csodálkozik rá a világra, ahogy rájön - elaludt. Hát tizennégy napot bírt csupán ébren, konstatálja, és a teste köré ezernyi színbe fagyott zúzmarát lesöpörve felkel, hogy megnézze, mi történt a világgal, amíg nem volt tudatánál. Cicceg, ahogy megérzi a vágyottnál hűvösebb levegőt, csak hogy a következő pillanatban egészen elsápadjon, meglátva a távolban fehéren tündöklő hegycsúcsokat. Basszus. December már megint szomorú lesz, amiért elloptam tőle az első havat - szorul össze a férfi gyomra. Óvatosan körbeles, a szőke, angyalarcú lány után kutatva, de húga még nem került elő, hogy bánatos kiskutyaszemeivel bűntudattal töltse meg November szívét. Még akkor is, ha nem a férfi az egyetlen, aki aludt már el saját hónapja alatt, most bánatos - talán kissé csalódott is. Sóhajtva fordítja arcát a hegyek mögül előkúszó napkorongra, s tüdejét teleszívva az álmokkal és sóhajokkal teli levegővel elfújja az éjszaka leple alatt a táj fölé kucorodott vastag felhőpamacsokat. Így.Egyébként egyáltalán nem csoda, hogy elaludt - ilyentájt semmi érdekes nem történik a világban. Még kallódnak a halloweeni dekorációk a kerítéseken, ablakokban, máshol már itt-ott kifüggesztették a karácsonyi égősorokat az eresz alá, vagy éppen a függönyre, de még hetekig nem történik majd semmi különleges. November pontosan tudja ezt, és bizony meglehetősen szomorú is miatta - egészen pontosan a saját jelentéktelensége miatt. Persze, ott van neki a Mindenszentek. De ki szeret egy olyan hónapot, ami a gyászára emlékezteti? A férfihez tartozik a WC világnapja is... Ez meg aztán borzasztó méltóságteljes. Vagy lehetne jó a radiológia világnapja... Ragyogó találmány, az egyszer biztos, de... De mi ez egy Karácsonyhoz, egy Húsvéthoz, egy Halloweenhez képest? És mit ér a taknyos, hideg, cudar idő azokhoz a napokhoz, amiket Június, Július és Augusztus nyújthat az embereknek?

Nem sokat.

Novembernek meggyőződése - nem sokat.

Rozsdavörös bakancsba bújtatott lába alatt zavartan zörrennek egymásra a lehullott levelek, de a férfi már jó sok éve nem törődik méltatlankodásukkal, gunyoros horkantással lépdel tovább, amikor hajdani zöld pompájuktól megfosztottan, önmaguk árnyékaként sérelmezik a rajtuk keletkezett törésnyomokat. November nem áll meg, ezúttal úgy dönt, inkább nem pihen meg sehol, nehogy ismét elaludjon - ki tudja, akkor mit dobna a gép, talán negyven fokra szaladna fel a hőség, talán mínusz húszra esne le. A férfinak sok mindent fel lehet róni (nem szép dolog, de azon például roppant jól tud szórakozni, amikor a szakadó esőben egyre másra esnek el az emberek saját meggondolatlanságuk miatt), de azt nem, hogy ennyire kegyetlenül ki akarna tolni a világgal.

Megtorpan az ösvényen. Talán a halk nyöszörgés készteti megállásra, tekintetét elszakítja hát a vakító kék égboltot keretező aranyvörös színkavalkádtól, és a lábai előtt ücsörgő kisgyermeket veszi szemügyre. Leguggol elé nagyjából fél méter távolságban, és szenvtelen tekintettel bámul a hatéves forma kislány arcába. Hm. Pislog November. Hm. Pislog ezúttal az idegen. Hm. Pislognak immár szinkronban mindketten, és ennek láttán (bár rejtély, honnan látod, hogy egyszerre nem látsz valaki mással) a lányka elvigyorodik, ezzel párhuzamosan pedig tenyerei jobban rászorítanak térdeire.

Hm. A férfi most bizony bajban van. Segélykérőn néz körbe, de egyik testvére sem siet megmentésére - biztosan mindannyian közösen szórakoznak épp valahol, ami ismét arra emlékezteti Novembert, milyen bosszantó is, amikor éppen ő a soros a rendfenntartásban. Végül egy bólintással jut elhatározásra, és úgy téve, mintha sosem látott volna semmi rendkívülit - mondjuk egy miniatűr embert a Hónapok Kertjében -, hátraarcot vesz, és elsétál arra, amerről érkezett. Probléma megoldva, ha bárki kérdezni, nem látott semmi különöset.

- Hova megyünk? - hallatszik fel maga mellől a kíváncsi, robbanócukorkákhoz és esőben elmaszatolódó aszfaltkrétákhoz hasonló hangon a kislány kérdése, megugrasztva ezzel a meglett, máskor mindig komoly és hűvös férfit.

- Sehova - csattan fel egy pezsgődugó hirtelenségével November, és megszaporázza lépteit, a fák vonalát kémlelve, reménykedve, nem kapják rajta, ahogy szóba állt a gyerekkel. Nem mintha tilos lenne... De Február az ilyesmit különlegesnek titulálja, a férfi pedig köszöni szépen, nem kér semmiből, ami különleges, elvégre ő sem az.

- Ez egy hazugság - érkezik a töprengő felelet - elvégre, ha haladunk, az már valahova.

Fantasztikus. Követ, és még gondolkozik is.

- Menj haza - lassít, majd torpan meg November türelmes, ámde félreérthetetlenül hűvös hangon.

- Nem tudok - szélesedik a letörölhetetlen mosoly, de a lány kristálykék tekintetét egy pillanatra fájdalom opálosítja el.

- Csodálatos - morogja maga elé a férfi, és ezúttal hátrapillantás nélkül folytatja útját, át a szurdok fölött kifeszített ütött-kopott hídon, tovább az ösvényen, majd a sziklákon álló házban.

A kis fekete topánkába bújtatott lábak sebesen kopogva követik, vele együtt szlalomozva a folyosón sürgő-forgó gyerekek között. - Május! - hívja nővérét, épp hogy csak nem kiáltva. - Május? - próbálkozik ismét, egyre másra törve át a kacskaringós folyosókon. Színpompás ruhákba öltözve megannyi kisgyerek tér ki útjából, akik mind valamelyik testvéréhez tartoznak - a legtöbben December hópettyezte, babakék ruháját viselik, de November színei senkiről sem köszönnek vissza.

Májust a lépcsőfordulóban éri utol, s harmadik kiáltása már el is jut testvéréig, így az hátrafordul felé. Kérdőn néz, kíváncsian, és már nyitná száját, amikor is megpillantja November dereka mögül kikandikáló, feketébe bújtatott kislányt, és kérdés helyett rögtön elmosolyodik. - Hát szia! - tárja karjait ölelésre, s invitálja magához a gyermeket meleg, tulipánszirmokra és frissen csurgatott mézre emlékeztető hangszínén. A Kert legújabb lakója bátortalanul, mégis mosolyogva oson Május felé, de amikor észreveszi, hogy November dolga végeztével hátat fordít, kétségbeesés fut át az arcán. Dermedten figyeli a távolodó, rozsdaszín kabátba burkolt hátat, miközben a nő felfedi előtte hová is került, miért, és mi lesz most vele, végül csupán utolsó kérdése az, ami kiszakítja a kábulatból. - Ha bárkit, akkor őt választom! - mutat Novemberre, aki már majdnem eléri a folyosó végét, ezekre a szavakra azonban megtorpan, és hitetlen-csodálkozón hátrafordul - egyenesen a felé mutató ujjak irányába.

Novembert még sosem választotta senki. Akárhány kisgyerek érkezett, mindig akadt jobb ötletük, miért is segítsenek inkább az optimista, fülig érő mosolyú Augusztusnak, a bolondos Áprilisnak, vagy éppen a megbízható és felelősségteljes Januárnak. De neki? Maga sem kellemes társaság, és a hónapja is unalmas, hideg, sötét, más szóval: csodáktól mentes. De a szavak azok szavak - a kislány ruháját láthatatlan kezek festik fénylőre, és pettyezik be rozsdabarna, arany és vörös foltokkal, szőke hajába laza fonatot ügyeskednek az ablakon bekukucskáló napsugarak. A fekete ünneplőcipő élénkpiros gumicsizmává nyúlik, s végül egy hasonszínű körsál pukkan a kislány nyakába, éppen csak nem takarva a November feliratú kitűzőt. A férfi dermedten várja meg, hogy újdonsült segítője mellé érjen, nem is látja már a lépcső aljában örömében őket leső Májust; csak a lányt figyeli. - Hogy hívnak? - kérdezi, kérdésében roppanni készülő faágak feszülnek meg, de most először talán nem kifejezetten bántó tónussal.

- Ajna - nyújt kezet szégyenlősen, s eltéveszthetetlen, ahogy a halvány pír füléig fut. Mellkasán a kitűző azonnal bővül, a November lejjebb kúszik, hogy helyet adjon a kislány keresztnevének is. A férfi nyitja a száját, hogy megszólaljon, de továbbra sem tudja mit mondjon, torkában a meghatottság gombócával küzd, még ha nem is ismeri fel, hogy az az ami megnehezíti gondolkodását. Csupán bólint, s tarkóját megvakarva töpreng a következő, és az azutáni lépésen, a valószínűleg bekövetkező változásokon, az új feladatokon, a régi feladatok megosztásán. Ilyen hirtelen nem jut dűlőre sem önmagával, sem mással.

Tétován biccent hát, s bármilyen komikusan is nézhet ki, elfogadja a felé nyújtott jobbot, hogy határozatlanul megszoríthassa az apró, meleg kezet. Nem tudja, hogy lesz ezután, és ez mindent összevetve új, szokatlan, kétségbeejtő, sőt, talán ijesztő is; de főleg megrendíti az a boldogság, ami a lány szavai hallatán öntötte el alig pár pillanattal ezelőtt. Mert végre ő is kell valakinek. - November - mutatkozik hát be, fagyban csípett bogyók édes ízével szavai zöngéjében.

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... furcsa, elhagyatott ház

Alkonyodott. Mintha eloltották volna az élet fényeit, az erdő melletti kis falu vállára nyomasztóan telepedett az este. Az ajtókat, ablakokat bedeszkázták, a gyertyákat elfújták, és a családok még beszélni is csak suttogva mertek. Kintről sem hallatszott be neszezés, nem túrta az avart megannyi kis sündisznó, nem cirrentek lomha táncra szentjánosbogarak, nem buggyantak ki a patak medréből kuruttyolva a békák. A víz is csendesen, szelíden hömpölygött a kerekre csiszolt kövek között, és amikor a szél megrezdült, a fűszálak olyan puhán simogatták egymást, mint a selyem. Vigyázzban állt az erdő is, hiszen a korhadó fák sem mertek reccsenni, nehogy magukra hívják a figyelmet. Meglapult a táj, meglapultak az állatok, növények. Meglapultak, ez tűnt a legjobb módnak, nehogy magukhoz vonzzák az erdő sűrűjében álló ház lakóját. Vajon majd ma...? Sosem lehet tudni előre.Nem lehetett véletlenül arrafelé tévedni, mert az ösvényt sűrű pókháló szőtte körbe, amiben odaragadt denevérek csapkodtak kétségbeesetten. Kövek helyett különböző méretű és formájú tökök szegélyezték a tisztást, míg maga a ház vékony, magasra törő deszkáival szinte már a pillantás súlyától is felnyikordult. Történetmondók százai kíséreltek már meg belépni a furcsa birodalomba, de ennél többet senki sem írt még le. Tébolyult, világától megfosztott tekintettel találták meg azokat, akik bemerészkedtek - és bátyád után most mégis te vagy a következő a küszöbön.

Semmiből sem tanultál? - töprengsz, miközben lefirkantod jegyzettömbödbe, hogy a kilincsről valami nyálkás folyadék csöpög a lábtörlőre. Még skiccelsz is: a törött ablaküveg mögött mintha árnyak susognának, az olajlámpa maszatos fénye pedig egy furcsán pedáns aranyszín ládikára vonzza tekinteted. Nos, hát, már itt vagy, akkor kerülj beljebb. Megfogod a bőrmeleg fémkilincset, és a hűvös őszvégi időjárást kint hagyva belépsz az előtérbe. Az ajtó némán simul vissza keretébe mögötted, odakint tompán puffannak jegyzeteid a tolladdal együtt. Egyelőre nem látsz semmi furcsát. Otthonos, krémszínű falak, vörös szőnyeg, halvány gyertyafény, mely a folyosó vége felé teljes sötétségbe fordul. Lépsz egyet előre, s míg az ablakon át hallod, hogy kívülről felsírnak a ház deszkái, bent csak a halk dobbanást érzed, mintha puha anyaggal fedett kőpadlón járnál. És most merre? Talán ugyanolyan tanácstalan vagy, mint előtted mindenki, azonban nem maradhatsz itt örökké, valamerre menned kell, meg kell keresned a testvéredet. Meg kell mentened, amíg csak lehet. Vár rád, számít rád, megígérted neki, hogy nem hagyod magára, és most mégis félelmedben (azért lassan bevallod magadnak) megdermedve moccanni sem bírsz. Bőröd ég, gyávaságod elkeserít, valahol haragszol is magadra, hogy ennyire sem vagy képes.

Nevén szólítod, hangod végigzeng az épület csontvázában, kérdő hangsúlyod messze vibrál, ám nem ad választ arra, hol kezdd a keresést. A korhadt falépcsőket követve, az emeleten? A nagyszobában, itt, jobbra, a félig megereszkedett boltív másik oldalán? Az mindenesetre megnyugtat, hogy a ház látszólag kiköpött mása annak, amiben felnőttél, így eltévedni biztosan nem fogsz - nadrágodba dörzsölöd hát tenyereidet, és megteszed az első lépést a boltív felé. Bepillantasz, és már mész is fel, ez a terv, megállsz hát a falhoz tolt bársonyfotel mellett, és körbehordozod pillantásod. A kandallóban lágyan, otthonosan lobognak a fahasábok, fényük visszatükröződik a hibátlan ablaküvegen, a falakon kedvenc színeid fonódnak össze kellemes összhangban és az ott... Egy hintaszék a sarokban? Elmosolyodsz, és mire észrevehetnéd mit csinálsz, pár lépéssel előtte termesz, és felveszed a Kis Herceget, amelyet valaki a hintaszék párnájára fektetett gondosan. A lámpásnak és az aranyszín ládikónak se híre se hamva, pedig megmertél volna esküdni, hogy ebbe a szobába néztél be korábban - nem tulajdonítasz neki különösebb jelentőséget, a díszes borítást kapott mesekönyvet hónod alá csapva immár egészen könnyed léptekkel fordulsz ki a szobából, hogy ráfordulhass az emelethez vezető takaros kőlépcsőkre. Amint hátat fordítasz, a hintaszék komor puffá szenderül, a kandalló melege kialszik, a falak elszürkülnek, rajtuk penészfoltok futnak az itt-ott hiányos plafon felé. Még egyszer, valami furcsa késztetésnek eleget téve visszafordulsz - de mintha minden a régi lenne, nyugodt, családi idill, a komódon még a gramofon is andalító dallamba kezd.

Megvonod a vállad, és a bejárati ajtó felé el sem pillantva fogod meg a korlátot, s követed felfelé. Tekinteted a falakat pásztázza, gyermekkori fotóid teszik hívogatóvá a szűk feljárót - hangosan felnevetsz, ahogy meglátod a sárban dagonyázó testvérpárost - magatokat. Tényleg. A bátyád. Szólítod újra, és a zene abbamarad, de válasz ezúttal sem érkezik. Szemöldököd összehúzva követsz egy repedést lefelé, s megakad a szemed egy a szőnyegbe ivódott sötétvörös folton. Talán nem kéne továbbmenni?

Ekkor koppanást hallasz fentről, mire fejed rögtön abba az irányba rántod, perifériára szorul ezzel minden, ami aggodalomra adhatna okot. Úgy lépkedsz tovább, hogy nem nézel le, még két lépcsőfok, és már ott is állsz volt szobád ajtaja előtt. Szemben vele a bátyádé, a folyosó végén a szülői háló... Valami azt suttogja, nem teljesen így volt régen, és hiányzik pár helyiség, de a háttérben szóló halk dúdolás teljesen ellazít, és nem foglalkozol ilyen kis részletekkel. A szobád nyitva van, nem is csoda hát, hogy mosolyogva lépsz be, veszed szemügyre a falra firkált dínókat, a földön karikázó kisvonatot - talán sosem suhant így, mert te mindig szétszerelted őket. Az ablakhoz lépsz, át két párnán, a szőnyeg bolyhosan simul a talpadhoz, cipőd sem lehet akadálya annak, hogy élvezhesd a teljes komfortot. Ujjaid a hűvös üveghez simulnak, de ahogy lenézel, a gondolataiddal együtt a torkodból feltörő halk, ütemes dúdolás is megszakad. Tükörképed magasabban, vékonyabban vigyorog rád, mimikája nem követi a tiédet, feléd nyúl, ijedten hátralépnél, de csak forró karok ölelésébe hátrálhatsz. Hát tessék, megtaláltad akiért jöttél.

Szemeid lecsukódnak, ahogy csókot nyom a fejed búbjára, a könyv pedig élével csapódik a lábfejednek. A dúdolás ismét betölti a teret, és immár tudod, hogy tőled származik, s mire kettőt pislogsz, már nincs is senki aki jelenlétével megakadályozhatna benne: lassú ringatózásra késztetnek ösztöneid. A távolban egy alak kitárja az ajtót, és kitámolyog a hajnali pirkadatba, arcán könnyek, testén sebek, tekintetében egy elszalasztott lehetőség, egy megbánt döntés fénye. Integetsz neki, mosollyal az arcodon, de ő már nem ismer fel többet - senkit.

No hát mit tehetsz akkor? A lepusztult, dohos falak között tanácstalanul ácsorogsz estig - majd reggelig, estig, reggelig... Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő bátor, aki fel szeretné fedezni magának a ház titkát.

Hőség, guta, kánikula - Avagy hogyan ne engedjük nyerni a nyarat

Aki elég idős már ahhoz, hogy újságot tudjon olvasni, minden bizonnyal élt már át olyan napokat, amikor legszívesebben fogta volna a kisbőröndöt, nagybőröndöt, kézitáskát; és egy erszény galleon társaságában elhoppanált volna az Északi-sarkra. És bár meg kell hagyni, szívesen megnézném én magam is a pingvineket és totyognék velük a szikrázó napsütésben a jégtömbök között, tanulmányaink szempontjából mégis az a legjobb, ha meg tudunk maradni a bőrünkben a kastélyban, és környékén. Így tehát e havi számunkban arra kértelek Titeket, meséljétek el, hogyan vészelitek át a legmelegebb nyári napokat.

Andrássy Borbála

Nagyon nem viselem jól a meleget, így próbálok minél vékonyabban öltözni, és hozzá, amikor csak tehetem, hőhűtő bűbájokat bevetni. Ha nem muszáj, nem megyek sehova, inkább hűvös szobákba húzódom. Viszont imádok úszni, szeretem a vízpartot, de szerencsére ott nincs is olyan nagyon meleg, mint mondjuk a városban.

Angyal Odett Abigél

Imádom a meleget, így nincsenek nagyon praktikáim. Próbálok minél több D-vitaminnal feltöltődni, mert olyan soknak érződik a hideg, befelé fordulós idő, hogy azt elmondani se lehet. Ha melegem is van, akkor se panaszkodom, sőt, nagyon tudok neki örülni. Ha mégis az az elviselhetetlen meleg van, hogy elaludni se tudok, akkor minél vékonyabb ágyneműt bepermetezek egy kis illatos vízzel, és gyorsan elalszom, addig, amíg még nem zavaró. Persze, ilyenkor még gyakrabban kell cserélni, de megéri. Óóó, és éjszakai fürdőzésekre megyek, azokat is nagyon szeretem. De alapvetően: éljen a nyár!

Athanaczkovics Kornél

Öm... *pillant el zavartan* Rengeteg ivóvízzel. Mindig van nálam egy üveggel, más praktikám nemigen van ellene. Talán strandolni? Az még nem lehet rossz.

Angelica Black Wing

Legtöbbször csak veszek egy fagylaltot, és elhúzódok a legsötétebb helyre amit találok. Sajnos még nem találtam hatásosabbat, pedig sokszor kerestem rá varázsigét.

Dana Straw Berry

A nyári hőséget eléggé nehezen élem meg, ugyanis hozzászoktam otthon a hideg időjáráshoz. Általában akkor tartózkodom kinn napközben, ha muszáj, inkább kora reggel vagy estefele vagyok a szabadban, ha már kellemesebb a hőmérséklet. Főként a szobámban vészelem át a nagy meleget, ott hűvösebb van, illetve, ha elmegyek valahova, akkor mindig viszek magammal egy kis flakon vizet.

Elijah Kearney

Szerencsére mindenképp túlélem, hiszen másképp nehezen válaszolnék. Ehh, ez hülye vicc volt... Igazából nehezen, ahonnét jöttem, Belgiumból, sokkalta kibírhatóbbak a nyarak, nincs ilyen iszonyatos meleg. Ezt nehezen szoktam meg, szerencsére amikor még tart a tanítás, akkor a kastély hűvössége nagyon jól jön. Amúgy otthon, a szünetben a hűvös lakás, egy ventilátor, meg a vízpart. Ja meg jégkrém, limonádé. Máshogy sehogy. Kár, hogy a bőrömet nem lehet levedleni, szóvaaaal... ez van.

Fekete Nonó

A legjobb a strandolás, de ha azt nem tehetjük meg, akkor ki lehet menni a játszótérre vizezni, vagy egy szökőkúthoz. Egy hideg hűsítő zuhany, limonádé, fagylalt, vagy jégkrém is sokat segít.

Fellner Ádám

Nehezen, de akad egy-két praktika. Ha tehetem, elmegyek úszni vagy vízpartra, de ha ez nem jön össze, akkor marad a hűs szoba, hideg zuhany, hideg vizes törölköző. Anyámnak van egy mugli ketyeréje - ventilátor - ha odahaza vagyok, azt is használom, trükk, hogy egy kis jeget helyezek elé, így hűvös levegőt kavargatnak a lapátok.

Ginger Stall

Én azon kevesek közé tartozom, akik kifejezetten élvezik a meleg időt. Az egyetlen problémám az, hogy nem tudom eldönteni, melyik napágyat használjam a napozáshoz.

Nekem a nyár a kedvenc évszakom, mindig is szerettem a kellemesen forró időt, gyakran előforduló záporokat, és a lengébb ruháimat.

Havas-Mezei Margaréta

Fagyival. Rengeteg, de rengeteg fagyival. Édesapámmal nőtte ki magát hagyománnyá, hogy szezonban látástól vakulásig fagyit eszünk. Ez amolyan taktika is, ha csak ideiglenes, de... legalább finom. *mosolyodik el* Menj el fagyizni Mas-mas, jót fog tenni. *bólint*

Hayden M. Wilson

Nem szeretem a meleget. Épp ezért, ha lehet, beköltözöm valamelyik jégpályára, és amíg nem megy húsz fok alá a hőmérséklet, elő sem jövök.

Homokföldi Réka

Este kinyitom az ablakot és beengedek némi hűvös levegőt. Egész éjjel nyitva tartom, aztán reggel becsukom és elsötétítem a szobát, amennyire csak tudom. Napközben kerülöm a közvetlen napfényt, sokat iszom, ha mozogni akarok, akkor azt vagy hajnalban, vagy este csinálom.

Juhász Laura

Borzasztóan nehezen! Én már 20 fok fölött nekiállok haldokolni, szóval a nyári hőség nagyon nem nekem való. Hétvégén igyekszem kora hajnalban, vagy késő este elintézni azokat a dolgokat, amiket muszáj, amúgy meg ki sem dugom az orrom otthonról, ahol jó hűvös van. Ha nagyon muszáj menni, akkor viszont a képességemmel igyekszem hűteni magam, amennyire csak lehet. De idén szerintem az északi sarkra hoppanálok és egész nyáron ott leszek. Csak viccelek, de mekkora jó lenne már, nem?

Kállay L. Dóra

Sok folyadékot fogyasztok, ha kimegyek, kalapot viselek és lenge ruhát, keresem az árnyékot adó fákat. Ahol meg nem bünteti a törvény, ott pucérkodom.

K. Ricsi csak a család ügyvédjének jelenlétében nyilatkozik - így nem nyilatkozik.

Kósza Lili

Sajnos nincsenek. Az árnyék és egy limonádé segítségével szoktam elkerülni a hőgutát.

Kőszegi Róza Amélia

Szerintem felfedeztem az összes hűs, árnyékos helyet a közelben, ahova kiülhetek olvasni, írni, franciázni vagy foglalkozni kicsit a tanulással. Sokkal jobb ott, mint a falak között. Valamint rengeteget iszom. Mindig van nálam tea avagy citromos-mentás víz, amit bűbájjal pont jó hőmérsékletre hűthetek. Nem túlságosan, mert akkor a meleg levegőt még forróbbnak érezném, csak éppen annyira, hogy felfrissítsen.

Lóránt Bence

Árnyékba bújok valahova Karolával és hűsítő bűbájt alkalmazunk. Meg ott van a Balaton is, ahová elmentünk a hűs vízbe, szóval csak a szokásos.

Hűs italokat iszunk, hűs... nem jut eszembe több hűssel kezdődő valami. *vállat von* Na meg a másik módszer sem rossz: BÖKJ RÁM

Mihályfi Eleonóra Amira

Engem mondjuk kevésbé zavar a meleg, de igyekszem könnyű anyagú, világos ruhákat választani, amik kevésbé vonzzák be a Nap melegét.

Mórocz Aser Móric

Masserovác! Hogy hogyan? Leginkább gyűlölködve, hogy amint elüti az óra az aktuálisan megbeszélt időpontot, belefejeljek valami vízbe Bronszkikovszkival. Bezony. Jöhet a tó vagy a vízesés, az má' mindegy, ugye dudi?! *ordít át a navinésnek röhögve* Vagy bro-t csesztetem, hogy vigyen víz közelébe, különben meg-ha-lok. Komolyba. Ez nem drámázás vagy ilyesmi.

Návay Fanni

Egyik nap láttam a piacon egy mugli kézi ventilátorhoz hasonló kis ketyerét, de propellernek egy élő doxy volt benne. Szerinted ez nem illegális? Mondjuk nem javaslom senkinek, hogy megvegye, az egyikből kiszabadult a doxy és jól fültövön harapta az eladót. Tudod mit? Ezt inkább ne írd bele. A hőhűtő bűbáj viszont hasznos a meleg napokra.

Podlovics Alekszej Mór

Hogy hogy viselem el a kánikulát? Kevés ruha, lehúzott redőny, nyitott ablak, és szieszta egész nap. Másképp nem megy, nem lehet.

Reina D. Laines

Nem vagyok egy otthon ülős típus, pedig a lakás falain klimatizáló bűbáj van. Ha kimozdulok, sose becsülök alá egy jó szettet, főleg ilyenkor, a forróságban. A könnyű anyagokból készült tervezéseim beválnak, nyáron aligha hordok feketét és hajlamos vagyok megmutatni egy kicsit többet magamból. *mosolyog* A pántos Alexander Wang minim és a Saint Laurent szandálom a legjobb praktikáim. *kacsint*

Reiner Kende

Hallod, Masa Mama... bár megdobogtatja a szívemet, nem a zsánerem ez a brutális meleg. Meglátom a medencét, a tavat és beindulok, mint víziló a mocsárra. *nevetgél* Na, komolyan. *bólint határozott... inkább csak bólint* Sokkoló, tudom, de elég sokat úszom. Amúgy is tenném, de versenyszezon van, szóval... Ja. Praktika? Levágattam a hajamat. *von vállat* Az számít?

Scheffer Riza Cirilla

Próbálok minél többet inni, és ha lehetőségem van rá, akkor vagy otthon maradni, vagy mindig mindenhol árnyékos helyen tartózkodni. A hajam általában felkötöm, és világos színű, vékony anyagú ruhákat veszek fel, ha valahova el kell mennem. Szeretek a táskámban legyezőt hordani magammal, hogy ha esetleg szükség lenne rá, akkor csak elő kelljen húzni. Egy üveg hideg víz is mindig van nálam.

Süveges Lili

Amikor csak lehetséges, csobbanok valami vízbe, lehetőleg nyakig, vagy fejbúbig. Ha meg nincs épp a közelben ilyen, mert valamiért még mindig nem találták meg a medencét a Levita alatt (nem is utalgatok semmire!), akkor meg igyekszem nem túl rétegesen öltözködni. Illetve jeges fuvallatokat varázsolok, csak ez néha balul sül el, és vagy megfagyasztok vele valamit, vagy pont, hogy felgyújtok.

Thomas Middleton

Mondanám, hogy kezdem megszokni a magyar nyarat, de nem lenne igaz. A legmelegebb órákban nem megyek ki. Maradok a kastély hűsében, hétvégén meg otthon. Behúzott függönyök mögött hűsölünk a kutyusommal. Ha mégis mennem kell valahova, akad pár hűtő- meg védőbűbájom végszükségre. Nem mondom, az aikidó edzéseken mindenképpen jobban kitikkadok, mint máskor. Viszont jóóó sokat iszom. Lau még jeget is varázsol olykor a poharamba.

Vizsnyiczky Heléna Sára

Merlinre, ez a kedvenc időszakom! Imádom, amikor meleg van. Végre nem akarok megfagyni minden második percben. De azért arra odafigyelek, hogy mindig eleget igyak, a kiszáradás veszélyes.

Vizsnyiczky Médea Lilla

Nyári születésű vagyok, ennek ellenére nagyon nem szívlelem a nagy meleget, szóval nehezen. Bűbájjal hűsítem a környezetem, sok hideg folyadékot fogyasztok, és a szobámat beárnyékolva tartom. Mellesleg sokat segít az is, ha nem kell a húgomról szóló pletykákat olvasnom az úgynevezett "újságotokban", mert attól igencsak fel tud forrni az agyvizem.

Zayday Hudson

Köszi a megkeresést Mása. Tudod, én állandóan hordok magammal egy túlélő kulacsot, ami olyan ügyes, hogy a legforróbb nyári napon is képes hidegen tartani a vizet. Úgyhogy, ha valaki szomjas, keresse a nyuszi lányt! *pillázgatok*

Próbálok minél lengébben öltözni, és figyelek, hogy ne legyek sokáig napon, mert érzékeny a bőröm. Azt tanácsolom, ha beértek a hálókörletbe, az ablakokat nyissátok ki, és árnyékoljatok. Garantált a jó pihenés, és a kényelmes alvás.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, ne égjetek csipkebogyóvörösre a déli napon, használjátok ki az alagsor (egyelőre) hűvös zugait (Rellon jelszó egy sarlóért kérhető az aranycikeszes hajtótól), és igyatok sokat! Mármint vizet. Köszönöm mindenkinek a válaszokat!

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... fiú, aki farkast kiáltott

Réges-régen, akkor, amikor még a szentjánosbogarak sárkányokat hagytak le rövidtávrepülésben, és bivalycsordák legelésztek a nagyvárosok helyén, egy messzi-messzi erdő közepében állt egy ház. Zsúpfedelén borostyán vetett gyökeret, kéményéből füstpamacsok helyett nefelejcsek kacsintgattak, roskadozó oldalait pedig csupán Merlin, és némi varázslat tartotta össze. A fehérre meszelt vályog már közel sem emlékeztetett régi pompájára, peregve, csörögve hullott le a vakolat a legkisebb érintésre. A tisztás szélén tiszta vizű patak rohant át, medrében halkan gördültek az apró kövek és kavicsok, árnyékukban menedéket találtak a kis halak, békák, rákok a nap tűző sugarai elől. Korhadó kerítések között kisebbfajta gyümölcsöskert állt, alma, körte, szilva termett a három fán – és nem csupán nyáron, hanem bizony egész évben. És ott, ebben a kis házikóban lakott Péter.

Reggel felkelt, és a keleti sarokból, ahová szalmazsákját terítette, kihúzódott a napra, melegedni. Rongyosra nyűtt ruháit kisimította, arcát megmosta a patakban, s letépett egy almát a fáról – amaz kedvesen reccsent a mozdulatra. Telt múlt az idő, s ez bizony így ment minden nap. Néha juhászok kerültek arra, és vágtak át a réten, néha kereskedők szekerének zörgését hozta a szél a közeli földes útról, de Péter nem hagyta el otthonát.

Tanítója volt a föld, az ég, a víz és a tűz, megtanult figyelni, és érteni a természet nyelvén. Olvasott a csillagokban, meg tudta jósolni a másnapi időjárást, egyetlen, a víztükörre vetett pillantással meg tudta mondani, ha az éjszaka alatt szarvasok jártak a környéken. Az ifjú számára természetesnek tűnt az, hogy minden tárgy, amire vágyik, magától szökken a közelébe, és a seprű magától fordul le a szögről, hogy felseperjen, ha Péter kezén éppen vízhólyagot keltett egy óvatlan fára mászás. Hallotta a madarak csiripelése mögött a szavakat, érezte a tavaszi szellő sodorta izgalmat. Beszélt ám emberekkel is! Amikor éppen arra tévedtek, vendégül látta a közeli falu férfijait, ha déltájban nála pihentek meg nyájukkal. Ők tartózkodóan viseltettek vele szemben, talán kicsit félték is, de nem zavarták egymás életét.

Egy nap aztán valami különös dolog történt. Péter rosszul aludt, a sűrű fellegek eltakarták a teliholdat, ami így nem vetette ismerős árnyait az alvó fiúra. Feje felett a tető keserűen nyikorgott, a rozoga ajtótábla pedig puff, egyszer csak kiszakadt a helyéről. Kótyagosan kelt fel és vánszorgott oda, hogy aztán az álom egy pillanat alatt kireppenjen szeméből. Meredten bámult maga elé, mozdulatlanul figyelve a szemközti fák vonalát, és érezte, hogy valami, vagy valaki visszabámul rá onnan. Enyves, fémes bűzt sodort felé a szél, fekete fürtjei szemébe sodródtak, de nem mert odanyúlni, hogy elsöpörje őket, nehogy elveszítse a teremtményt. Hatalmasabb volt, mint bármelyik szarvasbika, amit valaha látott, komorabb, fenyegetőbb, veszélyesebb, mint bármilyen ragadozómadár, akikről a szelek meséltek. Péternek fogalma sem volt arról, miféle lény lehet ez, és mit keres itt, a feszültség azonban nem távozott a levegőből – sőt, az csak még sűrűbb lett. Egy szempár csillant meg a feketeségben, és a fiú még épp meglátta a test körvonalait, mielőtt az elrugaszkodott, és megiramodott felé. A hideg felkúszott a hátán, bordái megkeményedtek, szíve eszeveszetten vert, a test pedig mintha repült volna, közeledett felé. Le sem pillantva ugrotta át a patakot, amiben Péter máskor keresztbe is tudott feküdni, és a fiúnak alig volt érkezése egy lépést hátrálni, már rögtön négy erős mancs alatt puffant a döngölt talajon. Karmok martak húsába, eszméletét majdnem elvesztette attól a vadállatias haragtól, ami a farkas leheletéből áradt. Mielőtt elájult, még úgy látta, mintha a szilvafa gyökerei bukkannának fel a föld alól, és repítenék tova a fenevadat, majd az alma és a körte együttes erővel húzta lombkoronájuk biztonságába a sebesült fiút. De hiába küzdött, utolérte őt az éjszaka.

Harmadnap ébredt fel, akkor is még láz égette homlokát. A falubeliek jártukban rosszallón nevettek, hogy Péter ilyen szép napon csak lustálkodik, de nem jöttek közelebb, így nem láthatták láztól csillogó tekintetét. Teliholdtól számított hetedik napra már fel tudott kelni, igaz, csak kedves almafájára támaszkodva. Erős szorításának következtében markában maradt egy régi, egyenesre forgott ág, ami ha úgy hozta a szükség, egészen sétabot méretűre nyújtotta ki magát. A fiú nem értette mi történt. Másnap az arra járóknak próbált mesélni arról, mi történt vele, de nem hallgatták meg – ugyan, errefelé nem élnek ilyen szörnyek, biztosan csak álmodta. Farkas? Itt nincsenek farkasok. Péter nem próbálkozott hát tovább. Folyamatos étvágyát többé nem enyhítette gyümölcs, csak hús és hal, álmai zaklatottak voltak, majdhogynem kimerítőbbek az ébrenlétnél.

Aztán ismét elérkezett a telihold. Szokásához híven a nappal együtt feküdt aludni, de mikor reggel felébredt, ruhái szakadtan, véresen hevertek körülötte. Nem emlékezett az éjszakára, így értetlenül tántorgott ki, s látta meg, hogy fái kiszáradva, megtörve feküdtek az udvaron. Péter várt, napokat várt, de a falubeliek nem bukkantak fel többé, csak csendet sodort felé a szél, csendet, békét, és ártatlannak hitt nyugalmat. Csak síri csendet, vérszagú békét, és ártatlannak tettetett nyugalmat. A következő teliholdkor vonyítása egy másikkal keveredett, bár ebből emberi tudata semmit nem fogott fel, és a falu felől szóló panaszt újabb és újabb követte, ahogy teltek, s múltak az évek. Egyre többen és többen csatlakoztak a bánatos szólamhoz, nők, férfiak, gyerekek egyaránt.

Talán ma is így énekelnek együtt, ha bele nem fáradtak.

Álom vagy valóság? - Szentiváni babonák

Az év legrövidebb éjjelén bárki megpillanthatja jövőjének egy szeletét, ha igazán szeretné. Hiedelmek százai kapcsolódnak ehhez az egy estéhez, nem is csoda, hogy az álomfejtők számára már lassan igazi ünnepnapnak számít.

Kezdjük a legismertebbel. Fésű. Még a muglik világában is jól ismert, hogy aki ezen az estén fafésűt helyez párnája alá, az megláthatja jövőjének egy fontos alakját. Lehet ez szerelem, barát, társ, vagy előkerülő rokon, de kétség sem férhet hozzá, hogy az álmodóval hamarosan keresztezik egymást útjaik. Azt már azonban kevesebben tudják, hogy nem mindegy, milyen fésű kerül az ágyunkba. Sok mendemonda kering arról, hogy milyen anyag is a legideálisabb, ám hiába a sok-sok évnyi megfigyelés, a hiedelmekben pont az a szép, hogy állandóan ingatagok maradnak - ez sem különb hát. Azonban egy biztos - minél erősebben kötődik hozzánk a tárgy, annál pontosabb és szebb álmot láttat. Egyesek szerint, ha varázspálcánk és fésűnk fája megegyezik, nem csupán megpillantani lehetséges az álombéli személyt, de egy gondosan kiválasztott kérdést is feltehetünk számára, ezzel akár azt is megkönnyítve, hogy ébren ráakadhassunk. Ha pedig fésűnk nyelét olyan díszek, minták, faragványok, festések borítják, melyeket saját magunk készítettünk, biztosan mosollyal az ajkunkon ébredünk fel.

Vadvirágok színes csokra. Ki ne szeretne friss virágillattal nyugovóra térni? A lámpa eloltása előtt még pont megpillantani az éjjeliszekrényen tarkálló szirmokat? A szirmokkal szerencsét gyűjtünk magunknak a következő évre, így aztán fontos, hogy jól válogassuk össze azokat a virágokat, amelyek a legtöbbet jelentenek számunkra, és legszebben pompáznak. Egyesek szerint a pipacsok és nefelejcsek kihagyhatatlanok, mások a százszorszépre esküsznek. Na de mi is pontosan az egész titka? A saját kezünkkel, napnyugtakor szedett csokrot spárgával (nem az evős fajtával) átkötve kell két és fél ujjnyi vízbe állítani ágyunk mellé. Lefekvés előtt a következő egy évre vonatkozó kívánságainkat suttogjuk el a kis virágfejeknek, majd nincs is több dolgunk reggelig. Akkor aztán első dolgunk legyen, hogy megnézzük, hány virágszirom hullott le az éjszaka alatt - ha egy sem, kívánságunk nagy eséllyel valóra válhat. Egyes tájakon szokás még a virágok vizét az alkarra, csuklóra valamint szív fölé kenni, ezzel erősítve meg erőnket, bátorságunkat, érzéseinket.

Egy fém, egy üveg, egy fa, egy bőr. Kicsit hasonlít ahhoz a mondáshoz, ami az esküvők környékén terjedt el - valami régi, valami új, valami kék, valami kölcsön. A négy anyag közül a fára már nincs is gondunk, ha az első pontban említett fésűt beszereztük, azonban mielőtt bárki elkezdné sörös meg borosüvegek darabkáival tömködni a párnáját, megnyugtatom, hogy erre nem lesz szükség. Ez ugyanis inkább egy mini-szertartás, ami teljessé teszi, és összeköti a babonákat érintéseink útján. Keressünk valamit, ami fém, vagy fémesen csillog, még a hálószobán kívül. Ez lehet egy tál a konyhából, a törülközőtartó a fürdőszobában, egy kilincs, a lényeg, hogy mikor megérintjük, azt tudatosan tegyük. Azután következhet az üveg, ami lehet ablakunk, vagy még praktikusabban az a váza, melybe a szedett virágokat állítottuk. Párnánk alá csúsztathatjuk fafésűnket, majd kényelmesen elhelyezkedve ujjainkat fűzzük össze szívünk felett. E lépés szimbolikája különösen szép - bár sok mindenre van szükség egy sikeres jövőhöz, ezek közül a legfontosabb, hogy magunkra vigyázzunk.

Természetesen itt is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás, így lehet, hogy valaki most olvas először ezekről a változatokról. Ha Neked is van egy érdekes, vagy annak tartott babonád, esetleg szívesen mesélnél egy álmodról, ne habozz, várjuk leveled a szerkesztőségbe!

Páros interjú - pár új tanárral

A három szék szembefordul egymással, így a két fiatal tanár, és az egy szem diák helyet foglalhat. A résnyire nyitott ablakon át tavaszillat surran be a Varázskörök tanterembe, egy nyakláncról tükröződve pedig holmi kósza fénypetty remeg a falon. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedik, egy jegyzetfüzet kézbe kerül, a toll szára halkan klikken, s a vallatás egy mosollyal megkezdődik.

Köszönöm mindkettejüknek, hogy elfogadták a megkeresésemet, még így, az utolsó pillanatban

is! Talán a legsablonosabb kérdéssel kezdenék: miért döntöttek a tanítás mellett? Szenvedély, példakép nyomása, esetleg valami egyéb volt a kiváltó ok?

O. Milán: A válasz egyszerű: mindig volt bennem egyfajta vágy, hogy átadhassam, amit tudok. Mindemellett meg akartam maradni a futurológiánál, mint területnél, jóslástan tanárokból pedig mindig hiány van. Összekötöttem a kellemest a hasznossal, ha úgy tetszik.

N. Asztrid: Nekem, amikor kicsi voltam, nem volt lehetőségem iskolában tanulni a varázslást. Senki sem segített, csak egy régi könyvem volt, sokáig mindent magamtól kellett megtanulnom. A Bagolykőn régóta nincs varázskör oktatás, pedig szerintem ez egy fantasztikus tudományág. Örülök, hogy segíthetek más gyerekeknek tanulni, mert így sokkal könnyebben sajátíthatják el a tudnivalókat. 

Ó, hát ha ilyen kedveseket mondanak, a gonoszkodós kérdéseimet kénytelen leszek kihúzni a listáról. Akkor ki a példaképük? Van egyáltalán olyan ember, aki erre az útra terelte volna Önöket, vagy teljesen és abszolút belső indíttatásból fakadt a választás?

O. Milán: Nincs példaképem, legalábbis a pedagógiai pályán nincs. De a mentorom, akinek rengeteget köszönhetek a képességemmel kapcsolatban, szóval ő támogatott és terelgetett ezen az úton. Ettől függetlenül nem szeretnék olyan lenni, mint ő. *nevet*

N. Asztrid: Az én példaképem a nagymamám, aki ugyan nem tud varázsolni, de ettől függetlenül csodálatos ember. Az ő padlásáról származott, tőle kaptam karácsonyra azt a varázskör-kötetet, amit említettem, és ahogyan csak tudott, segített nekem. Én szeretnék olyan lenni, mint ő. Főleg a sütisütésben!

Ah, az olyan jó, ha vannak, akik az ember mellett állnak, akik készek segíteni mindenben! Remélem, majd a diákok is megtapasztalhatják azokat a gyakorló-süteményeket! *kacsint kacsint* Tanár Úr, ha nem szeretne olyan lenni, mint a példaképe, akkor milyen szeretne? Honnan tudja, hogy mikor lesz jó ember, vagy jó tanár?

O. Milán: A szöges ellentéte. Tudod, ő elég mogorva figura, nehéz vele megtalálni a közös hangot. Rengeteget tud, de az emberi kapcsolatok nem az erősségei. Szeretném, ha a diákjaim nem csak azt látnák bennem, hogy már megint be kell ülni ahhoz az unalmas pasihoz, hanem örömmel járnának be az órákra, bátran mernének segítséget kérni. Azt, hogy mikor leszek jó ember és jó tanár, talán sosem tudom meg.

N. Asztrid: *kedvesen mosolyog, de nem szól semmit*

Mondjuk unalmas is lenne, ha készen kapná az ember a válaszokat... Tehát szeretné, ha a diákjai bizalommal fordulnának Ön felé. És mi az, amit nem szeretne látni az óráján? Mi az, ami, hogy is fogalmazzak, kihúzná a gyufát?

O. Milán: Pontosan. Nem is tudom. Mindenki azt csinál, amit akar. Ha nem érdekli az óra, aludja át, de azt nem viselem jól, ha valaki zavar engem és a diáktársait a koncentrálásban. Egyen, igyon, írjon szerelmes verset a padtársának, csak maradjon csendben.

Jövő héten minden diák szerelmes levelet fog írni, ezt garantálhatom. És Önt mi bántaná? *fordul Németh tanárnőhöz*

N. Asztrid: Gondolod, hogy a gyerekek ki szeretnék húzni a gyufát? Miért tennének ilyet? *csodálkozik, és látszik, hogy elképzelhetetlennek tart egy ilyen forgatókönyvet*

Hát... Igazából lehet, nem is szándékosan teszik, csak nehezen tudnak éppen koncentrálni, véletlen verekedésbe keverednek vagy jó ötletnek látnak kipróbálni valamit, ami meg lett tiltva... Esetleg nem írják meg a házi feladatokat, rosszul szerepelnek a vizsgán... Zavarná például, ha valaki letegezné?

N. Asztrid: Azt hiszem, az zavarna inkább, ha magáznának.

Akkor az is zavar, hogy én most teszem? Mert visszaválthatok ám!

N. Asztrid: Talán mégsem zavarna. Észre sem vettem. *elpirul*

Ezt burkolt célzásnak veszem arra, hogy maradjak az udvarias magázásnál. *szalutál és mosolyog* És Ön hogy van ezzel a kérdéssel? *fordul a férfi felé*

O. Milán: Amíg úgy érzem, hogy az illető kellő tisztelettel kezel, nem bánom sem a tegeződést, sem a magázódást. Elég közvetlen embernek tartom magam, ráadásul nem vagyok ám olyan öreg még.

Nem hiszem, hogy lenne olyan az iskolában, aki ne adná meg a tiszteletet tanárainak... És mi tenné Önöket büszkévé? Ha a diákjaik érdeklődnének, jól teljesítenének, egyenesen versenyre mennének...? Azt hiszem, azt már kijelenthetjük, hogy nem a Felagund professzor távozása által megüresedett "legmarconább" címre pályáznak. *vigyorog*

O. Milán: Drága Felagund professzor... *nosztalgikusan mosolyog* Talán az, ha valakire akkora hatással tudnék lenni, hogy a futurológia területén helyezkedjen el. Az azt hiszem, azt jelentené, hogy valamit jól csináltam. De persze minden sikeres vizsga és jó eredmény után is ugyanolyan büszkeséggel fogok tekintetni a diákokra, ebben biztos vagyok.

N. Asztrid: Én is annak örülnék a legjobban, ha a diákok meglátnák a csodát a varázskörökben. Itt a pálcás varázslás a divat, ezért meghódítani egy-egy diákot a varázsköröknek igazán varázslatos volna. De már attól is boldog vagyok, ha valakit érdekelnek a körök és sikerélményük van az órámon.

Végezetül azt szeretném megtudakolni, hogy mit szeretnek legjobban eddig az iskolában. Persze lehet, hogy ez hamarosan változni fog, de jelenleg mit éreznek? Kellemes itt lenni?

O. Milán: Itt töltöttem el életem meghatározó éveit, szóval jelenleg még a kedves emlékeket mondanám. Szeretem, hogy minden teremről és folyosószakaszról eszembe jut egy-egy kedves emlék. Meg persze szeretem a diákjainkat. Olyan lelkesek, szorgalmasak és lássuk be, könnyen kezelhetőek. Az ember felkészül arra, hogy vérre menő küzdelmet kell majd vívnia az órákon, vagy éppen a szünetekben, de nem, többségében mindenki képes moderálni magát. Egyébként nagyon szeretek a tanáriban és a nagyteremben ücsörögni, mindig nagy a jövés-menés, a pezsgés. Ja, meg van kávé. *felnevet* Egy szó, mint száz, szerintem az egész hangulat olyan... Meghitt, azt hiszem, ez a legjobb szó rá.

N. Asztrid: Nagyon csodálatosnak tartom a környezetet! Azt, hogy itt ennyi növény és állat él, varázsosak és varázstalanok egyaránt. Gyönyörű a táj és közvetlenül kapcsolódhatunk a természethez! Az itteniek is tisztelik ezt, főleg a növényházban tevékenykedők. Mindenki barátságos és segítőkész, a csupa mosolygós arcot látni is édes a léleknek. A kedvenc helyszíneim odakint vannak, főleg napsütésben, de az eső is üdítő tud lenni.

Azt hiszem, hogy ezekkel mind egyet tudok érteni. Még egyszer szeretném megköszönni a segítségüket és a kellemes beszélgetést, ha gondolják, hoztam egy kis sütit a Levitából, fogadják el, esküszöm, jól sikerült!

Az aznapi sokadik óra véget ér, a terem falán kívül megbolydul a világ, felfedi az addig rejtőzködő diáksereget. A Nagyterem hamarosan megtelik vacsorára vágyókkal, a szerkesztőség asztalára pedig egy teleírt-telefirkált papírköteg reppen, ami már csak a lektorálást várja. Majd lassan már azt sem.

//Álmodói megjegyzés: nem a szemetek káprázik és nem is a linkekkel van baj, Németh tanárnő képei szándékosan elmosottak szerepjátékos indoklással.//