2021. november 15., hétfő

Egyszer volt, hol nem volt - Volt egyszer egy... ünnepek között rekedt hónap

November kábán nyitja ki szemét a hosszúra nyúlt éjszaka után. Őzgidák mélybarna, ezüsttel pettyezett bundájához hasonlatos szeme megrezzenve csodálkozik rá a világra, ahogy rájön - elaludt. Hát tizennégy napot bírt csupán ébren, konstatálja, és a teste köré ezernyi színbe fagyott zúzmarát lesöpörve felkel, hogy megnézze, mi történt a világgal, amíg nem volt tudatánál. Cicceg, ahogy megérzi a vágyottnál hűvösebb levegőt, csak hogy a következő pillanatban egészen elsápadjon, meglátva a távolban fehéren tündöklő hegycsúcsokat. Basszus. December már megint szomorú lesz, amiért elloptam tőle az első havat - szorul össze a férfi gyomra. Óvatosan körbeles, a szőke, angyalarcú lány után kutatva, de húga még nem került elő, hogy bánatos kiskutyaszemeivel bűntudattal töltse meg November szívét. Még akkor is, ha nem a férfi az egyetlen, aki aludt már el saját hónapja alatt, most bánatos - talán kissé csalódott is. Sóhajtva fordítja arcát a hegyek mögül előkúszó napkorongra, s tüdejét teleszívva az álmokkal és sóhajokkal teli levegővel elfújja az éjszaka leple alatt a táj fölé kucorodott vastag felhőpamacsokat. Így.Egyébként egyáltalán nem csoda, hogy elaludt - ilyentájt semmi érdekes nem történik a világban. Még kallódnak a halloweeni dekorációk a kerítéseken, ablakokban, máshol már itt-ott kifüggesztették a karácsonyi égősorokat az eresz alá, vagy éppen a függönyre, de még hetekig nem történik majd semmi különleges. November pontosan tudja ezt, és bizony meglehetősen szomorú is miatta - egészen pontosan a saját jelentéktelensége miatt. Persze, ott van neki a Mindenszentek. De ki szeret egy olyan hónapot, ami a gyászára emlékezteti? A férfihez tartozik a WC világnapja is... Ez meg aztán borzasztó méltóságteljes. Vagy lehetne jó a radiológia világnapja... Ragyogó találmány, az egyszer biztos, de... De mi ez egy Karácsonyhoz, egy Húsvéthoz, egy Halloweenhez képest? És mit ér a taknyos, hideg, cudar idő azokhoz a napokhoz, amiket Június, Július és Augusztus nyújthat az embereknek?
Nem sokat.
Novembernek meggyőződése - nem sokat.

Rozsdavörös bakancsba bújtatott lába alatt zavartan zörrennek egymásra a lehullott levelek, de a férfi már jó sok éve nem törődik méltatlankodásukkal, gunyoros horkantással lépdel tovább, amikor hajdani zöld pompájuktól megfosztottan, önmaguk árnyékaként sérelmezik a rajtuk keletkezett törésnyomokat. November nem áll meg, ezúttal úgy dönt, inkább nem pihen meg sehol, nehogy ismét elaludjon - ki tudja, akkor mit dobna a gép, talán negyven fokra szaladna fel a hőség, talán mínusz húszra esne le. A férfinak sok mindent fel lehet róni (nem szép dolog, de azon például roppant jól tud szórakozni, amikor a szakadó esőben egyre másra esnek el az emberek saját meggondolatlanságuk miatt), de azt nem, hogy ennyire kegyetlenül ki akarna tolni a világgal.

Megtorpan az ösvényen. Talán a halk nyöszörgés készteti megállásra, tekintetét elszakítja hát a vakító kék égboltot keretező aranyvörös színkavalkádtól, és a lábai előtt ücsörgő kisgyermeket veszi szemügyre. Leguggol elé nagyjából fél méter távolságban, és szenvtelen tekintettel bámul a hatéves forma kislány arcába. Hm. Pislog November. Hm. Pislog ezúttal az idegen. Hm. Pislognak immár szinkronban mindketten, és ennek láttán (bár rejtély, honnan látod, hogy egyszerre nem látsz valaki mással) a lányka elvigyorodik, ezzel párhuzamosan pedig tenyerei jobban rászorítanak térdeire.
Hm. A férfi most bizony bajban van. Segélykérőn néz körbe, de egyik testvére sem siet megmentésére - biztosan mindannyian közösen szórakoznak épp valahol, ami ismét arra emlékezteti Novembert, milyen bosszantó is, amikor éppen ő a soros a rendfenntartásban. Végül egy bólintással jut elhatározásra, és úgy téve, mintha sosem látott volna semmi rendkívülit - mondjuk egy miniatűr embert a Hónapok Kertjében -, hátraarcot vesz, és elsétál arra, amerről érkezett. Probléma megoldva, ha bárki kérdezni, nem látott semmi különöset.
- Hova megyünk? - hallatszik fel maga mellől a kíváncsi, robbanócukorkákhoz és esőben elmaszatolódó aszfaltkrétákhoz hasonló hangon a kislány kérdése, megugrasztva ezzel a meglett, máskor mindig komoly és hűvös férfit.
- Sehova - csattan fel egy pezsgődugó hirtelenségével November, és megszaporázza lépteit, a fák vonalát kémlelve, reménykedve, nem kapják rajta, ahogy szóba állt a gyerekkel. Nem mintha tilos lenne... De Február az ilyesmit különlegesnek titulálja, a férfi pedig köszöni szépen, nem kér semmiből, ami különleges, elvégre ő sem az.
- Ez egy hazugság - érkezik a töprengő felelet - elvégre, ha haladunk, az már valahova.
Fantasztikus. Követ, és még gondolkozik is.
- Menj haza - lassít, majd torpan meg November türelmes, ámde félreérthetetlenül hűvös hangon.
- Nem tudok - szélesedik a letörölhetetlen mosoly, de a lány kristálykék tekintetét egy pillanatra fájdalom opálosítja el.
- Csodálatos - morogja maga elé a férfi, és ezúttal hátrapillantás nélkül folytatja útját, át a szurdok fölött kifeszített ütött-kopott hídon, tovább az ösvényen, majd a sziklákon álló házban.

A kis fekete topánkába bújtatott lábak sebesen kopogva követik, vele együtt szlalomozva a folyosón sürgő-forgó gyerekek között. - Május! - hívja nővérét, épp hogy csak nem kiáltva. - Május? - próbálkozik ismét, egyre másra törve át a kacskaringós folyosókon. Színpompás ruhákba öltözve megannyi kisgyerek tér ki útjából, akik mind valamelyik testvéréhez tartoznak - a legtöbben December hópettyezte, babakék ruháját viselik, de November színei senkiről sem köszönnek vissza.
Májust a lépcsőfordulóban éri utol, s harmadik kiáltása már el is jut testvéréig, így az hátrafordul felé. Kérdőn néz, kíváncsian, és már nyitná száját, amikor is megpillantja November dereka mögül kikandikáló, feketébe bújtatott kislányt, és kérdés helyett rögtön elmosolyodik. - Hát szia! - tárja karjait ölelésre, s invitálja magához a gyermeket meleg, tulipánszirmokra és frissen csurgatott mézre emlékeztető hangszínén. A Kert legújabb lakója bátortalanul, mégis mosolyogva oson Május felé, de amikor észreveszi, hogy November dolga végeztével hátat fordít, kétségbeesés fut át az arcán. Dermedten figyeli a távolodó, rozsdaszín kabátba burkolt hátat, miközben a nő felfedi előtte hová is került, miért, és mi lesz most vele, végül csupán utolsó kérdése az, ami kiszakítja a kábulatból. - Ha bárkit, akkor őt választom! - mutat Novemberre, aki már majdnem eléri a folyosó végét, ezekre a szavakra azonban megtorpan, és hitetlen-csodálkozón hátrafordul - egyenesen a felé mutató ujjak irányába.
Novembert még sosem választotta senki. Akárhány kisgyerek érkezett, mindig akadt jobb ötletük, miért is segítsenek inkább az optimista, fülig érő mosolyú Augusztusnak, a bolondos Áprilisnak, vagy éppen a megbízható és felelősségteljes Januárnak. De neki? Maga sem kellemes társaság, és a hónapja is unalmas, hideg, sötét, más szóval: csodáktól mentes. De a szavak azok szavak - a kislány ruháját láthatatlan kezek festik fénylőre, és pettyezik be rozsdabarna, arany és vörös foltokkal, szőke hajába laza fonatot ügyeskednek az ablakon bekukucskáló napsugarak. A fekete ünneplőcipő élénkpiros gumicsizmává nyúlik, s végül egy hasonszínű körsál pukkan a kislány nyakába, éppen csak nem takarva a November feliratú kitűzőt. A férfi dermedten várja meg, hogy újdonsült segítője mellé érjen, nem is látja már a lépcső aljában örömében őket leső Májust; csak a lányt figyeli. - Hogy hívnak? - kérdezi, kérdésében roppanni készülő faágak feszülnek meg, de most először talán nem kifejezetten bántó tónussal.
- Ajna - nyújt kezet szégyenlősen, s eltéveszthetetlen, ahogy a halvány pír füléig fut. Mellkasán a kitűző azonnal bővül, a November lejjebb kúszik, hogy helyet adjon a kislány keresztnevének is. A férfi nyitja a száját, hogy megszólaljon, de továbbra sem tudja mit mondjon, torkában a meghatottság gombócával küzd, még ha nem is ismeri fel, hogy az az ami megnehezíti gondolkodását. Csupán bólint, s tarkóját megvakarva töpreng a következő, és az azutáni lépésen, a valószínűleg bekövetkező változásokon, az új feladatokon, a régi feladatok megosztásán. Ilyen hirtelen nem jut dűlőre sem önmagával, sem mással.
Tétován biccent hát, s bármilyen komikusan is nézhet ki, elfogadja a felé nyújtott jobbot, hogy határozatlanul megszoríthassa az apró, meleg kezet. Nem tudja, hogy lesz ezután, és ez mindent összevetve új, szokatlan, kétségbeejtő, sőt, talán ijesztő is; de főleg megrendíti az a boldogság, ami a lány szavai hallatán öntötte el alig pár pillanattal ezelőtt. Mert végre ő is kell valakinek. - November - mutatkozik hát be, fagyban csípett bogyók édes ízével szavai zöngéjében.



Nincsenek megjegyzések: