Március idusán

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,

De az idők végéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan

S fényt szórnak minden születő tavasznak.

Valamikor szép tüzes napok voltak,

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.

Ilyen nap volt az, melynek fordulója

Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai

És lángoló Petőfi szava zengett,

Kokárda lengett és zászló lobogott;

A költő kérdett és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót

Lelkes tömeg, de munka dala harsog,

Szépség, igazság lassan megy előre,

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,

És emlékezve mámoros lesz tőled,

Tűnt március nagy napja, szép tavasz,

Mely fölráztad a szunnyadó erőket,

Mely új tavaszok napját égre hoztad,

Mely új remények ibolyáját fontad.

Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,

Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Kölcsey Ferenc: A szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,

Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,

Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,

Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő

Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,

Ints, zajos habként dagadozva várom

Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja

Fenndicsőséged ragyogó világát,

S megszokott rabság’ kezein tudatlan

Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,

Mert gyakor szélvész kavarog föletted,

Mert halálhörgés diadalmi pályád

Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint

Villogó szélvész dörög is körűlem,

S zöld borostyánod noha fürteid közt

Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,

Csókodat várom szerelemben égve,

Csókodat szomjún epedő ajakkal,

Jer, ne tagadd meg!

Jókai Mór: Mártzius 15-dikén

“Talpra magyar! hí a haza!!!”

Hohó! hát a hatósági

Engedély hová maradt?

Nincs? Hát maradj odahaza,

S ne beszélj ily badarat!

Régen volt a! Már husz éve. –

Akkor szólt igy egy poéta; –

Ki emlékezik e névre?

Petőfinek hítták, vagy mi?

Sok megváltozott azóta:

Jobblesz annak békét hagyni,

A mi most húsz éve történt

– Mártzius 15-dikén.

“Mit kiván a magyar nemzet?”

Ugyan mit kivánna még?

Hiszen minden kivánsága,

De mind végrehajtaték.

Mit “ád még” a magyar nemzet?

Ez a kérdés. – Ki mit mond?

Marad-e még, mit el nem szed

A tizenkét bécsi pont?

Kell-e még néhány millió?

Mondja ki rá az ament

Nem “paraplü-ribillió,” –

De “paraplü-parlament”

– Mártzius 15-dikén.

“Rabok legyünk, vagy szabadok?”

Hát persze, hogy szabadok,

Azért olyat ne irjatok,

Melyért becsukassatok. –

Most húsz éve, egy rab irót

Szabadíta ki a nép;

No ez volna még a szép;

Igy megsérteni a birót!

Ám e nagy nap emlékére

Hogy legyen meg ez is hát:

Becsukatunk egy pár évre

Néhány “bal” journalistát

– Mártzius 15-dikén.

“A magyarok Istenére

Esküszünk!” hohó barátom!

Tiltja azt a konkordátum; –

A magyar számára nincsen

Külön kiváltságos Isten:

“Egy” van, és ez római. –

Ez is közös ügy; direkte

Az imádság se mehet be; –

Csak szent delegáczión át

Szabad hozzá szólani.

Hagyja kinn a náczióját,

Ki lojális honpolgár:

Csak közös honhoz van jussa. –

Pálffy Berti Márcziussa

Jobb tanácscsal is szolgál

– Mártzius 15-dikén.

Tompa Mihály: 1848.

Betűk és ajkak fennen hirdetik:

Hogy a világ órjásilag halad;

Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,

Tökélyesebb lesz minden perc alatt.

Az új időknek nagy története

E fontos tanból szép leckét adott;

És megtaníta: hogy nincsen nagy ok

Lenézni az oktalan állatot.

Az állatok közt önszülötteit

Csak a legalábbvaló falja fel,

És a világ órjásilag halad:

Mert most ezt a királyok kezdik el!

Különös: hogy aki egy magzatját megöli:

Elvesz pallossal vagy kötélen;

Aki pedig vadúl legyilkol százakat:

Halál helyett ezt hallja: éljen!

A bársony színe tart sok éveken,

De végre a bársony is kimegyen.

Rosz festék az a honfivér, királyok!

Midőn kiömlik, még piros, piros…

Ha megszárad: sötét lesz mint az átok,

S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.