Ilyen hideg időben mindenki azt gondolhatja, tudja, miért ülök az ágy szélén egy paplanba burkolózva, kakaóval teli bögrét szorongatva, és az ablakon át a sűrű ködbe bámulva. Azonban biztosíthatom őket: tévednek. Vagy ha mégis tudják, miért pásztázom annyira kutatva a mindent elrejtő ködöt, akkor nekik nem lesz újdonság, amit most elmondok azok kedvéért, akik nem hallották a mocsári tündérek történetét.
Ma reggel éktelen kotkodácsolásra ébredtem. Félálomban nem tűnt furcsának a dolog. Ám amikor felkeltem, hogy a függönyöket széthúzzam, ráeszméltem: a kastélynak a környékén sincsenek tyúkok, és ha lennének is, bizonyára nem hallatszódna fel a hangjuk a második szintre. Akármennyire reggel volt, furdalt a kíváncsiság, hogy vajon hogyan kerülhetett ide egy tyúk. Ezért felkaptam egy bundás pulóvert, és már indultam is kifelé.
Odakint a nap fényesen sütött, és a táj semmi jelét nem mutatta, hogy órákon belül hatalmas köd mögé fog rejtőzni. Egyszer körbejártam a kastélyt, de a nyírfák lehullott arany levelein kívül nem láttam semmit. Épp fordultam vissza belenyugodva, hogy hallucináltam vagy álmodtam, amikor ismét felhangzott a kotkodácsolás. Ezúttal az erdő felől, és sokkal hangosabban, mint az előbb. A hátamon végigfutott a hideg. Az idegen tyúk hangja valamiért vonzott, mintha hívott volna. Megindultam hát az erdő felé, fittyet hányva rá, hogy papucsban és pizsamanadrágban vagyok, és arra is, hogy tegnap esett, így a nedves avar minden lépéssel nehezítette a járást.
Ahogy mentem beljebb, egyre bizonytalanabb lettem abban, hogy folytatnom kéne az utamat. De akárhányszor visszafordultam, felkotkodácsolt a kísérteties tyúk, és én tovább haladtam. Végül elértem a mocsarat, ami nagyon közel van az erdő közepéhez. Erre csak a meleg kályha mellett jöttem rá, amikor hazaérve elővettem a birtok térképét. Azonban nem szeretnék ennyire előre sietni, inkább folytatom onnan, ahol abbahagytam.
Csak akkor vettem észre, hogy ott vagyok, amikor már bokáig gázoltam a hideg, iszapos lében. Meglepetésemben hátraléptem egy lépést, de megbotlottam. Felkészültem rá, hogy elesek, és vagy belecsúszok az iszapba, vagy “csak” mindenem saras lesz, ám egyik sem történt meg. Helyette egy női hang szólalt meg a hátam mögül, egy számomra ismeretlen nyelven, miközben gazdája elvette kezét a vállamról, hisz már nem kellett eséstől védeni.
Ijedten hátra fordultam, és egy fehér köpenyes nőt pillantottam meg, aki még mindig beszélt valakihez, akit én nem láttam. A haja izzó vörös volt, szemei furcsa sárga árnyalatúak, orra pedig már-már természetellenesen hegyes. Ott és akkor biztos voltam benne, hogy ő utánozta a tyúkot. Amikor észrevette, hogy nézem, átváltott emberi nyelvre.
- Mit keresel itt? - kérdezte inkább csodálkozva, mint mérgesen.
- Minden bizonnyal a hangodat követte. - Válaszolta egy hang a fák közül, és nem sokkal utána előlépett még egy alak, akin sárga köpeny volt, pont olyan színű, mint a nyírfák levelei. Csak álltam, nem mertem megmozdulni. Kik ezek? És mit keresnek a birtokon? Efféle gondolatok cikáztak át a fejemen, amikor a sárga köpenyes hozzám fordult.
- A barátom nem mindig tájékozódik eléggé arról, hogy kik hallhatják a hangját, amikor összehívja a tündérek tanácsát. - Szemrehányó pillantást vetett a másik felé, miközben bennem egyre jobban erősödött az érzés, hogy álmodok. A tündérekről, akik az év-, és napszakokat irányítják, csak egyszer olvastam egy régi, poros mesekönyvben. Bizonyára túl sokáig voltam fent tegnap. Szóra nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek valamit, de a fehér köpenyes gyorsabb volt.
- Vissza kell menned a kastélyba. A tanács nem lát szívesen.
Kíváncsiságom már túlnőtte félelmemet, de a szigorú pillantás, amit a két tündér küldött felém, és a távolban felsüvítő szél meggyőzött arról, hogy jobb, ha valóban hazaindulok. Ahogy egyre kijjebb értem az erdőből, egyre hidegebbnek éreztem a levegőt, és egyre kevésbé láttam. Amikor teljesen kiértem - még mindig nem tudom pontosan, hogyhogy nem tévedtem el -, felhangzott ismét egy kotkodácsolás. Most viszont figyelmeztetően, mintha szólni akarna: mindjárt elborít mindent a köd, és megérkezik, akire vártunk!
Nekiiramodtam, és sikeresen beértem a kastélyba, mielőtt odakint teljesen elfehéredett minden. Első utam a kályhához vezetett, és mikor begyújtottam, előkerestem azt a régi mesekönyvet. Odalapoztam a történethez, ami a mocsári tündérekről szólt, és olvasni kezdtem.
Hat mágiával bíró lényről szólt, akik a világ kezdetén elhatározták: rendszert hoznak a Föld életébe. A nappal, az éjszaka, és mind a négy évszak egy-egy ilyen lény - tündér - alkotása. Ám míg a nappal és az éjszaka jó barátok voltak, és segítették egymás munkáját, addig a másik négy folyton féltékenykedett és versenyzett, hogy kinek a munkája szebb és jobb. Ezért a tavasz készítője rovarokkal védte területét, a nyáré tűzzel kergette el a kíváncsiskodókat, az ősz leveleket szórt annak a szemébe, aki megkívánta lesni, hogy dolgozik. A télen munkálkodó tündér azonban készített egy köpenyt, amellyel teljesen elrejtőzhetett a világ szeme elől, s elrejthette azt is, amin dolgozott.
Úgy gondolta, neki nem elég az a három hónap, amit kiszabtak minden évszaknak, így amíg az őszi dolgozott, ő köpenyébe burkolózva tette a dolgát, így nem jöhetett rá a három társa, mit csinál. Mikor pedig eljött az ő ideje, hó alá ásta a köpenyt. A többiek nem jöttek rá a titkára, egyedül a nappal tündére sejtett valamit, ezért minden évben összehívja a tündérek tanácsát, hogy bebizonyítsa a téli csalását, s ilyenkor az ködköpenyével megpróbálja a lehető legtöbbet eltakarni, nehogy bármit meglássanak a társai.
Miután elolvastam, kiültem az ágy szélére. Azóta itt vagyok, bámulom a ködöt, hátha felbukkan a tél tündére.
és 
