Ezt a történetet barátomtól, Ah Jentől hallottam, egy téli estén, a mosodája mögötti kisszobában. Ah Jen alacsony termetű, légies figura. Arca komoly és elgondolkodó; szomorú, töprengő alkat, amit sok honfitársáról elmondhatunk. Barátságom Ah Jennel nem új keletű - eltöltöttünk már jó néhány hosszú estét gyéren megvilágított szobácskájában, csendes pipaszó mellett. Barátom szellemi alkatában elsősorban erős képzelőereje ragadott meg - szerintem ez egyenesen következik a keleti karakterből -; a képzelőerő segítségével tud bizonyos mértékben elrejtőzni sorsának méltatlansága elől, a maga teremtette belső világban. Éles elemzőkészségéről viszont addig a bizonyos estéig mit sem tudtam.
A kicsi, kopott szobában a székeken és az asztalon kívül alig volt bútor. E mellett az asztal mellett tömtük meg a pipánkat; a helyiséget egyetlen viaszgyertya világította meg. A falon néhány kép - egytől egyig újságokból kivágott durva nyomat; nyilván azért voltak kiragasztva, hogy elfedjék a fal kopárságát. Egyetlen kép ütött el a többitől: igen ügyes kis tollrajz; gyönyörű, de végtelenül szomorú, fiatal férfi arcképe. Már jó ideje éreztem, s ezt ösztönösen összefüggésbe hoztam ezzel a portréval. Mindig megálltam azonban, hogy ne kérdezősködjem róla, míg azon a bizonyos estén Ah Jen el nem mondta a kép történetét.
Azon az estén is csendben pipáztunk egy darabig, aztán Ah Jen megszólalt. Barátom kulturált, igen olvasott ember, angolsága nyelvtanilag tökéletes; beszédére mégis rányomta bélyegét anyanyelvének lassan csordogáló beszédmódja; ezt az akcentust én most meg sem próbálom érzékeltetni.
- Amint látom - mondta -, boldogtalan barátomnak, az Ötvenhatosnak a képét nézegeti. Még sohasem meséltem az én nagy bánatomról, de mivel ma van a halálának évfordulója, illő, hogy most beszéljek róla.
Ah Jen elhallgatott; újra meggyújtottam a pipámat, s bólintottam, ezzel is jelezve, mennyire figyelek.
- Nem is tudom - folytatta -, hogy az ötvenhatos számú kuncsaft pontosan mikor tűnt fel. A könyvelésből ki tudnám deríteni, de sohasem vesződtem vele. Először persze nem érdekelt jobban a többi kuncsaftnál - sőt, talán kevésbé, mert ismeretségünk folyamán mindig egy küldönc hozta el a mosnivalóját, sohasem ő személyesen. Amikor rendszeres ügyfelem lett, akkor adtam neki az ötvenhatos számot, és akkor kezdtem el találgatni, kicsoda-micsoda lehet. Hamar kikövetkeztettem egy-két dolgot. Fehérneműjének minősége arra mutatott, hogy ha nem is gazdag, mindenesetre jómódú. Látszott, hogy tisztességes életvitelű fiatalember, aki társaságba is jár; ezt a következtetést abból vontam le, hogy mindig azonos számú ruhadarabot küldött mosatni, mégpedig mindig szombat este, meg abból, hogy fehér inget hetente egyszer vett fel. Szerény, a feltűnést kerülő ember módjára, gallérja nem volt ötujjnyinál magasabb.
Nem csekély ámulattal meredtem Ah Jenre; egy népszerű regényíró újabb írásaiban hozzászoktam már az elemző érvelés műfajához, de keleti barátomtól nem vártam ilyesmit.
- Mikor megismertem - folytatta Ah Jen -, Ötvenhatos egyetemista volt. Erre persze nem azonnal jöttem rá. Az idők során aztán kikövetkeztettem abból, hogy a nyári hónapokban eltűnt a városból, meg abból, hogy az egyetemi vizsgaidőszak idején a mandzsettái adatokkal, képletekkel, levezetésekkel telefirkálva érkeztek hozzám. Nem kis érdeklődéssel követtem pályafutását. A négy egyetemi év alatt hetente mostam rá; rendszeres kapcsolatunk alapján az a képem alakult ki róla, hogy igen szeretetreméltó férfi lehet, s kezdeti nagyrabecsülésem a későbbiekben vonzalommá mélyült. Nem hiszem, hogy lett volna valaki, aki jobban szurkolt volna a sikeréért. A vizsgákhoz - amennyire tőlem tellett - én is segítséget nyújtottam; ingeit kikeményítettem majdnem a könyökéig, hogy minél több helye legyen a jegyzetelésre. Hogy az utolsó államvizsgák feszültsége idején mennyire szorítottam érte, azt meg sem próbálom leírni. Ötvenhatos egyetemi pályafutásának válságos szakaszához érkezett - erre zsebkendőinek állapotából következtettem; nyilván öntudatlanul, a tollát törölgette beléjük az utolsó vizsgák idején. Magatartása ez idő tájt arról tanúskodott, hogy egyetemi évei alatt sokat fejlődött: korábbi vizsgáin a mandzsettájára írott jegyzetek igen bőségesek voltak, most néhány utalásra szorítkoztak, csupa olyan bonyolult témával kapcsolatban, amelyeket a mindennapi elme már nem képes megemészteni. Aztán egy kora júniusi szombat estén az öröm szorította össze a szívemet: a szennyesében egy csipkés, ünneplő fehér inget találtam, alaposan leöntve vörös borral; ebből megtudtam, hogy Ötvenhatos megünnepelte már a diplomaosztását.
A rákövetkező télen teljesen elfajult az a szokása, hogy tollát a zsebkendőjébe törölgette - ebből megtudtam, hogy további tanulmányokat folytat: beiratkozott a jogra. Ebben az évben keményen dolgozott: a fehér ingek jóformán eltűntek a szennyeséből. Jogi tanulmányainak második évében, a következő télen kezdődött el élete nagy tragédiája. Azt tapasztaltam, hogy változások állnak be szennyesének struktúrájában; az ünneplő fehér ingek az eddigi egy, maximum kettőről heti négyre emelkedett, és megjelentek a selyem zsebkendők. Úgy láttam, Ötvenhatos felhagy diákéveinek rideg életmódjával, és beleveti magát a társasági életbe. Mi több: felébredt bennem a gyanú, hogy Ötvenhatos szerelmes lett. Egy idő múlva minden kétségem eloszlott. Már naponta váltott inget; a vászon zsebkendők teljesen eltűntek; gallérjai előbb öt és fél, majd hat ujjnyira nőttek. Megőriztem egy mosodaszámláját abból a korszakból - elegendő egyetlen pillantást vetnünk rá, menten nyilvánvaló, milyen kínos gondot fordított akkoriban a személyére. Pontosan emlékszem rá, hogyan váltakozott életében a fel-felcsillanó remény és legsötétebb kétségbeesés. Szombat esténként mohó izgalommal bontottam ki szennyesét: vajon viszonzásra leltek-e már érzelmei?...
Barátomat minden módon segíteni igyekeztem. Ingei és gallérjai mesterműveim voltak, bár megvallom, kezem néha remegett az izgalomtól keményítés közben. A leány derék és nemes lelkületű teremtés, ezt tudtam; jótékonyan hatott Ötvenhatos természetére. Régebben volt néhány cserélhető mandzsettája és hamis ingmelle, ám életének e szakaszában elmaradtak - először a hamis ingmellek, mintegy annak jeléül, hogy megvet mindennemű színlelést, nemsokára, nagy lelkesedésében, elhajította a mandzsettákat is. Még ma sem tudok sóhaj nélkül visszagondolni azokra a szép, boldog időkre.
Úgy éreztem, Ötvenhatos boldogsága része lett életemnek, szinte betölti. Azt lehet mondani: szombattól szombatig éltem. Ha újra felbukkantak a hamis ingmellek, mélységesen elkeseredtem, ha ismét eltűntek, szívemet boldog reménység töltötte el. Mikor aztán a tél tavasszá enyhült, Ötvenhatos megadta magát sorsának. Egy szombaton új fehér mellényt küldött hozzám, olyat, amilyet mindeddig röstellt volna felvenni. Arra kért, avassam be. Szakmámnak minden mesterfogását elővettem: ez a mellény mérföldkő barátom életében. A következő szombaton a ruhadarab visszakerült hozzám, s örömkönnyek szöktek a szemembe, amikor felfedeztem, hogy a jobb váll táján megpihent egy meleg kis kéz: ebből tudtam, hogy Ötvenhatost szívébe fogadta választottja.
Ah Jen megint elhallgatott, és egy ideig csendben üldögélt, pipája kialudt, és most kihűlve nyugodott tenyere öblében. Barátom a falat nézte, amelyre határozatlan fény árnyékot vetett a magányos gyertyaláng. Ah Jen végre újra megszólalt:
- Nem akarok most hosszan időzni a boldog időszaknál; a vidám nyári nyakkendőknél, a fehér mellényeknél, a makulátlan ingeknél és peckes galléroknál, melyeket egynél többször nem is vett föl a finnyás udvarló. Boldogságunk teljes volt; én nem is kívántam már többet a sorstól. De fájdalom - ez nem tartott örökké! Mikor a nyár tündöklése átadta helyét az őszi borongásnak, hébe-hóba észre kellett vennem a nézeteltérések nyomát - mindössze négy ing hetente, hét helyett -, és vissza-visszatértek a már eldobott mandzsetták és hamis ingmellek is. Aztán a kibékülés következett: bűnbánó könnyek a fehér mellény vállán, és újból hét ing hetente. De a nézeteltérések egyre sűrűsödtek, és eljött az idő, amikor a fékevesztett szenvedélyről a mellény leszakított gombjai árulkodtak. Az ingek száma lassan háromra, sőt kettőre apadt, s boldogtalan barátom gallérjának mérete négy és fél ujjnyira csökkent. Hasztalan fordítottam a legnagyobb gondot Ötvenhatosra. Pedig az én megkínzott szívemnek úgy tűnt, hogy gallérjainak, ingeinek csillogása még egy kőszívet is meglágyítana. Minden hiába! Békítési kísérleteim sorra csődöt mondtak. Egy szörnyű hónap telt el. Tort ültek a hamis ingmellek, a cserélhető mandzsetták; az én boldogtalan barátom valósággal tobzódott ebben az árulásban. Végül egy borongós éjszakán, a szennyesét kibontva, azt láttam, hogy vásárolt egy készlet celluloid gallért, és a szívem azt súgta, hogy a szerelme hűtlen lett hozzá. Szavakkal el sem lehet mondani, hogy az én szegény barátom mit szenvedett akkoriban; elég legyen annyi hozzá, hogy a celluloid gallérok után kék flanellingek következtek, s mindezt egy szürke flanelling tetőzte be. Mikor pedig hétről hétre egy piros pamut zsebkendőt pillantottam meg a szennyesében, úgy éreztem, a szerelmi csalódás aláásta elméjét, s már a legrosszabbtól tartottam. S ekkor következett ama gyötrelmes három hét, amikor nem küldött semmit; majd derült égből jött a legutolsó csomag - hatalmas köteg, amelyben benne volt minden holmija. Rémületemre, ebben fedeztem fel azt az inget, melynek mellét karmazsinszínű vérfolt szennyezte be, ugyanott, ahol egy perzselt szélű lyuk is volt - itt hatolt be szívébe a végzetes golyó. Jól emlékeztem: két héttel azelőtt az utcában a gyermekek egy megrendítő öngyilkosság hírét hordták szét, és most már tudtam, hogy ez csak ő lehetett. Miután első fájdalmam lecsillapult, arra gondoltam, hogy úgy tudom őt a legjobban megőrizni emlékezetemben, ha lerajzolom. Van némi kézügyességem, és biztos vagyok benne, hogy sikerült megragadnom az arckifejezését. A kép persze idealizált, hiszen, amint tudja, Ötvenhatost én sohase láttam.
A bejárati ajtó fölötti harang megcsörrent: belépett egy kuncsaft. Ah Jen azzal a csendes lemondással állt fel, amely annyira jellemző kedélyére, és egy ideig kint maradt a boltban. Amikor visszatért, úgy látszott, már nincs olyan hangulatban, hogy tovább tudna beszélni elvesztett barátjáról. Elbúcsúztam hát tőle, és bánatosan baktattam hazafelé. Valami nagyon nyomta a szívemet - valami, amit szívest örömest elmondtam volna Ah Jennek, ám végül mégsem mertem megemlíteni. Nem tudtam rávenni magamat, hogy leromboljam képzelete légvárát. Hiszen én mindig visszavonult, magányos életet éltem - azt a fajta szerelmet, amiről az én barátom regélt, soha nem ismertem. Ennek ellenére mai napig kísért egy óriási csomag szennyes emléke, amelyet én küldtem neki vagy egy évvel ezelőtt. Ügyeim három hétre vidékre szólítottak, így a szennyesem a szokásosnál jóval nagyobbra dagadt. És ha nem tévedek volt abban a csomag szennyesben egy vacak ing, amely csúnyán bemocskolódott, mikor egy üveg vörös tinta összetört a bőröndömben; ráadásul, miközben a szennyest csomagoltam, ki is égettem a szivaromról lehulló hamuval. Ebben nem vagyok egészen biztos; de azt tudom, hogy egészen addig, míg egy modernebb üzembe nem kezdtem küldeni a szennyesemet, állandó számom Ah Jen mosodájában mindig az ötvenhatos volt.
Török András fordítása - a Transindex.ro portálról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése