A három szék szembefordul egymással, így a két fiatal tanár, és az egy szem diák helyet foglalhat. A résnyire nyitott ablakon át tavaszillat surran be a Varázskörök tanterembe, egy nyakláncról tükröződve pedig holmi kósza fénypetty remeg a falon. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedik, egy jegyzetfüzet kézbe kerül, a toll szára halkan klikken, s a vallatás egy mosollyal megkezdődik.
Köszönöm mindkettejüknek, hogy elfogadták a megkeresésemet, még így, az utolsó pillanatban
is! Talán a legsablonosabb kérdéssel kezdenék: miért döntöttek a tanítás mellett? Szenvedély, példakép nyomása, esetleg valami egyéb volt a kiváltó ok?
O. Milán: A válasz egyszerű: mindig volt bennem egyfajta vágy, hogy átadhassam, amit tudok. Mindemellett meg akartam maradni a futurológiánál, mint területnél, jóslástan tanárokból pedig mindig hiány van. Összekötöttem a kellemest a hasznossal, ha úgy tetszik.
N. Asztrid: Nekem, amikor kicsi voltam, nem volt lehetőségem iskolában tanulni a varázslást. Senki sem segített, csak egy régi könyvem volt, sokáig mindent magamtól kellett megtanulnom. A Bagolykőn régóta nincs varázskör oktatás, pedig szerintem ez egy fantasztikus tudományág. Örülök, hogy segíthetek más gyerekeknek tanulni, mert így sokkal könnyebben sajátíthatják el a tudnivalókat.
Ó, hát ha ilyen kedveseket mondanak, a gonoszkodós kérdéseimet kénytelen leszek kihúzni a listáról. Akkor ki a példaképük? Van egyáltalán olyan ember, aki erre az útra terelte volna Önöket, vagy teljesen és abszolút belső indíttatásból fakadt a választás?
O. Milán: Nincs példaképem, legalábbis a pedagógiai pályán nincs. De a mentorom, akinek rengeteget köszönhetek a képességemmel kapcsolatban, szóval ő támogatott és terelgetett ezen az úton. Ettől függetlenül nem szeretnék olyan lenni, mint ő. *nevet*
N. Asztrid: Az én példaképem a nagymamám, aki ugyan nem tud varázsolni, de ettől függetlenül csodálatos ember. Az ő padlásáról származott, tőle kaptam karácsonyra azt a varázskör-kötetet, amit említettem, és ahogyan csak tudott, segített nekem. Én szeretnék olyan lenni, mint ő. Főleg a sütisütésben!
O. Milán: A szöges ellentéte. Tudod, ő elég mogorva figura, nehéz vele megtalálni a közös hangot. Rengeteget tud, de az emberi kapcsolatok nem az erősségei. Szeretném, ha a diákjaim nem csak azt látnák bennem, hogy már megint be kell ülni ahhoz az unalmas pasihoz, hanem örömmel járnának be az órákra, bátran mernének segítséget kérni. Azt, hogy mikor leszek jó ember és jó tanár, talán sosem tudom meg.
N. Asztrid: *kedvesen mosolyog, de nem szól semmit*
Mondjuk unalmas is lenne, ha készen kapná az ember a válaszokat... Tehát szeretné, ha a diákjai bizalommal fordulnának Ön felé. És mi az, amit nem szeretne látni az óráján? Mi az, ami, hogy is fogalmazzak, kihúzná a gyufát?
O. Milán: Pontosan. Nem is tudom. Mindenki azt csinál, amit akar. Ha nem érdekli az óra, aludja át, de azt nem viselem jól, ha valaki zavar engem és a diáktársait a koncentrálásban. Egyen, igyon, írjon szerelmes verset a padtársának, csak maradjon csendben.
Jövő héten minden diák szerelmes levelet fog írni, ezt garantálhatom. És Önt mi bántaná? *fordul Németh tanárnőhöz*
N. Asztrid: Gondolod, hogy a gyerekek ki szeretnék húzni a gyufát? Miért tennének ilyet? *csodálkozik, és látszik, hogy elképzelhetetlennek tart egy ilyen forgatókönyvet*
Hát... Igazából lehet, nem is szándékosan teszik, csak nehezen tudnak éppen koncentrálni, véletlen verekedésbe keverednek vagy jó ötletnek látnak kipróbálni valamit, ami meg lett tiltva... Esetleg nem írják meg a házi feladatokat, rosszul szerepelnek a vizsgán... Zavarná például, ha valaki letegezné?
N. Asztrid: Azt hiszem, az zavarna inkább, ha magáznának.
Akkor az is zavar, hogy én most teszem? Mert visszaválthatok ám!
N. Asztrid: Talán mégsem zavarna. Észre sem vettem. *elpirul*
Ezt burkolt célzásnak veszem arra, hogy maradjak az udvarias magázásnál. *szalutál és mosolyog* És Ön hogy van ezzel a kérdéssel? *fordul a férfi felé*
O. Milán: Amíg úgy érzem, hogy az illető kellő tisztelettel kezel, nem bánom sem a tegeződést, sem a magázódást. Elég közvetlen embernek tartom magam, ráadásul nem vagyok ám olyan öreg még.
O. Milán: Drága Felagund professzor... *nosztalgikusan mosolyog* Talán az, ha valakire akkora hatással tudnék lenni, hogy a futurológia területén helyezkedjen el. Az azt hiszem, azt jelentené, hogy valamit jól csináltam. De persze minden sikeres vizsga és jó eredmény után is ugyanolyan büszkeséggel fogok tekintetni a diákokra, ebben biztos vagyok.
N. Asztrid: Én is annak örülnék a legjobban, ha a diákok meglátnák a csodát a varázskörökben. Itt a pálcás varázslás a divat, ezért meghódítani egy-egy diákot a varázsköröknek igazán varázslatos volna. De már attól is boldog vagyok, ha valakit érdekelnek a körök és sikerélményük van az órámon.
Végezetül azt szeretném megtudakolni, hogy mit szeretnek legjobban eddig az iskolában. Persze lehet, hogy ez hamarosan változni fog, de jelenleg mit éreznek? Kellemes itt lenni?
O. Milán: Itt töltöttem el életem meghatározó éveit, szóval jelenleg még a kedves emlékeket mondanám. Szeretem, hogy minden teremről és folyosószakaszról eszembe jut egy-egy kedves emlék. Meg persze szeretem a diákjainkat. Olyan lelkesek, szorgalmasak és lássuk be, könnyen kezelhetőek. Az ember felkészül arra, hogy vérre menő küzdelmet kell majd vívnia az órákon, vagy éppen a szünetekben, de nem, többségében mindenki képes moderálni magát. Egyébként nagyon szeretek a tanáriban és a nagyteremben ücsörögni, mindig nagy a jövés-menés, a pezsgés. Ja, meg van kávé. *felnevet* Egy szó, mint száz, szerintem az egész hangulat olyan... Meghitt, azt hiszem, ez a legjobb szó rá.
N. Asztrid: Nagyon csodálatosnak tartom a környezetet! Azt, hogy itt ennyi növény és állat él, varázsosak és varázstalanok egyaránt. Gyönyörű a táj és közvetlenül kapcsolódhatunk a természethez! Az itteniek is tisztelik ezt, főleg a növényházban tevékenykedők. Mindenki barátságos és segítőkész, a csupa mosolygós arcot látni is édes a léleknek. A kedvenc helyszíneim odakint vannak, főleg napsütésben, de az eső is üdítő tud lenni.
Azt hiszem, hogy ezekkel mind egyet tudok érteni. Még egyszer szeretném megköszönni a segítségüket és a kellemes beszélgetést, ha gondolják, hoztam egy kis sütit a Levitából, fogadják el, esküszöm, jól sikerült!
Az aznapi sokadik óra véget ér, a terem falán kívül megbolydul a világ, felfedi az addig rejtőzködő diáksereget. A Nagyterem hamarosan megtelik vacsorára vágyókkal, a szerkesztőség asztalára pedig egy teleírt-telefirkált papírköteg reppen, ami már csak a lektorálást várja. Majd lassan már azt sem.
//Álmodói megjegyzés: nem a szemetek káprázik és nem is a linkekkel van baj, Németh tanárnő képei szándékosan elmosottak szerepjátékos indoklással.//
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése