Bánki Barnabás neve számos alkalommal felmerül a faluban,
kivétel nélkül csak pozitív értelemben, és ha néha aggódva is beszélnek
róla, ott sem maradhat el a dicséret. A nagy rohanásban végre mi is
tudtunk hozzá időpontot kérni, így egy kellemes, kávé melletti
beszélgetés következik.
Először is szeretném
megköszönni, hogy vállalta az interjút, tudom, hogy nagyon elfoglalt,
intenzív és aktív életet él. Nem fél, hogy ez egyszer visszaüt majd?
Igen, nos. Néha le kell lassítanunk, nem igaz? *mosolyodik el szelíden*
Ha
azzal foglalkoznék, hogy mi lesz majd velem egyszer, akkor egy
foteljában ülő, megkeseredett vénember lennék. Gondoljon csak bele,
melyik a jobb? Amikor majd egyszer ott az út végén tudja, hogy tett
valamit, hátrahagy valamit, ami talán másoknak is segít, vagy az, hogy
nem is élt? Inkább rokkanjak bele abba, amit csinálok, minthogy tétlen
üljek a házban.
Ezzel nagyon egyet tudok érteni, és jó
hallani, hogy mások is így gondolkoznak. Idén pedig ennek kapcsán egy
díjat is átvehetett, méghozzá az Önzetlenül a bogolyfalvi közösségért
megtisztelő címet, ami az egyik legrangosabb elismerés a településen, és
aminek Bogolyfalva fennállása óta Ön az ötödik birtokosa. Gondolta,
hogy egyszer a díjazottak között lesz?
Nem, és nem is hinném, hogy én lennék az, aki leginkább megérdemelné.
Volt egy nagyobb kihagyás, amíg nem Bogolyfalván élt. Ön szerint
tényleg igaz a mondás, hogy ha egyszer éltél itt, akkor mindig
visszavágysz?
Én úgy gondolom, hogy minden okkal történik. A
személyiségem fejlődéséhez kellett az, hogy elmenjek a faluból, hogy
amikor visszatérek, akkor ne egy idegbeteg senkiházi legyek, hanem
tényleges tagja a társadalomnak. Tudja, a fejlődés az élet rendje, mi
sem bizonyítja jobban, hogy mikor elmentem, falu volt, aztán olyan
népességnövekedés következett be, hogy már város. Nem tudom, hogy ez a
visszatérők miatt történt-e vagy sem. Az tagadhatatlan, hogy jó úgy
sétálni az utcán, hogy tudom, biztosan jön velem szembe egy régi
ismerős, munkatárs vagy akár tanodás. Sokan vagyunk, akiknek a
családtagjai itt élnek évtizedek óta, ha valakinek közeli a kapcsolata a
szeretteivel, szeret a közelükben élni. Emellett úgy látom, hogy egyre
élhetőbb itt minden, gondolom ez vonzó lehet azok számára is, akik
esetleg emiatt mentek csak el.
A fejlődés igen látványos lett az utóbbi években. Mi az, ami Önnek a legjobban tetszik az újítások közül?
Nem tudnék konkrét dolgot kiemelni, úgy gondolom, hogy mindenre szükség volt már.
A Pizzéria előtte is az Ön tulajdona volt, majd visszatérve
visszavásárolta. Azonban nem ez az egyetlen nagy projektje, hiszen amíg
nem volt itt, elkészült a Menedék, mely segítséget nyújt számos
fiatalnak. Mesélne nekem erről a helyről egy kicsit részletesebben?
A
Menedék eredeti koncepciója az volt, hogy legyen egy olyan hely, ahová
az árván maradt gyermekek, akik nem tudtak beilleszkedni az árvaházi
rendszerben, el tudjanak menekülni. Nos, ez egészen nagyjából öt percig
tartott így, mert rá kellett jönnöm, hogy nem csak gyerekek, hanem
fiatal felnőttek is vannak bőven, akiket kidob a rendszer és nem
szeretném, ha céltalanul bolyongnának.
Itt az alapvető, élethez
szükséges dolgokkal ismerkednek meg. Semmi sem kötelező, nincs
rákényszerítve senki arra, hogy dolgozzon, viszont alapvető elvárás az,
hogy hasznos tagja legyél magának a helynek.
Úgy gondolom, hogy a gyerekekkel is úgy kell bánni, mint a felnőttekkel.
Ha folyton kiabálunk, veszekedünk és parancsolunk nekik, akkor falakba
ütközünk.
Azt szeretném, ha úgy éreznék, hogy ide tényleg bármikor
jöhetnek, ha pedig úgy alakul, hogy elhagyják a helyet, akkor úgy
induljanak el, hogy képesek gondoskodni magukról, ne pedig
életképtelenek legyenek.
Nagyon szép gondolat, és ha jól
tudom, már több sikertörténetük is van, amihez őszintén gratulálok. Jól
tudom, hogy szívesen fogadnak önkénteseket és adományokat is, ha valaki
szeretné támogatni a törekvést?
Ha nem bánod, erre nem szeretnék válaszolni, mert nem célom az, hogy egy iskolai lapban nyilatkozatot téve, gyűjtést szervezzek.
Megértem teljesen. Nézzük is tovább az idővonalat, hiszen mindezek
után jött az előkészítő, aminek mára az élén áll. Mennyire volt nehéz
beleszokni ebbe az új szerepkörbe? Vezetői tapasztalata ugyan már volt,
de ez másabb, mint a korábbiak.
Én már azelőtt is pályáztam
egyszer az Előkészítő élére, mielőtt elmentem volna innen. Akkor nem
gondolták azt, hogy megfelelő lennék a szerepre, ami elmondhatatlanul
dühített. Most már tudom, hogy teljesen igazuk volt és hálás vagyok
azért, hogy pár évnyi tapasztalatszerzés és önmagam fejlesztése után
lehetek igazgató. Nekem az Előkészítő mindig is a szívem csücske volt
és lesz is, szerintem még a síron túl is igazgatni fogom. Nem gondolom,
hogy nehéz lett volna beleszokni, hiszem tudatosan jelentkeztem és az
igazgatóhelyettesi pozícióban is már ráláttam arra, hogy miként működnek
a dolgok.
Az összes vállalása közül melyiket szereti a legjobban, és miért?
Bánki
Anna férjének lenni, ez volt életem legjobb és egyben legmerészebb
vállalkozása. A miértet pedig úgy gondolom, hogy nem kell elmagyarázni.
Valóban
nem, viszont el kell ismernem, hogy nagyon sikeres a vállalkozás, mert
amikor próbáltunk időt találni, beszélgetünk vele is, és azt hiszem,
kijelenthetjük, hogy ő a tökéletes arc arra vonatkozóan, hogy milyen is
az, aki sugárzik a boldogságtól. Nem csak ő, de a település lakói úgy
jellemzik, mint egy végtelenül kedves és jóindulatú, pörgős embert.
Vannak már következő projektek, amiket kitűzött a megvalósítandó
feladatok közé?
Nincsenek. Azt gondolom, hogy van egy pont,
mikor az embernek be kell látnia, hogy elég. Én most jutottam el ide.
Van feleségem, van munkám, ház a fejünk felett és körülölel minket a
családunk, ennél több számomra már nem kell.
Hogyan lehet mindent egyetlen napba sűríteni?
Nos, először is
van egy fantasztikus nő az életemben, aki mindenben támogat. Ha ő nem
viselné el azt, hogyan is élek, akkor biztosan káosz uralkodna
körülöttünk.
Emellett pedig mindenhol van segítségem. A pizzázót
jelenleg az öcsém, Botond viszi, aki messzemenően felülmúlja minden
várakozásomat a munkájával. Néha már teljesen feleslegesnek érzem magam
ott.
Az Előkészítőben idén olyan tanári gárda van, akik egymást
támogatva, ötleteiket megosztva, gördülékenyen tanítanak, szerveznek
programokat. Hálás vagyok nekik ezért, mert tényleg csak a legnagyobb
ütközések és problémák kerülnek elém, melyeket ugyanúgy közösen
igyekszünk megoldani.
A Menedék az egy más téma. Ott azért ténylegesen többet kell jelen
lenni, leginkább azért, mert sajnos még mindig kevesen vagyunk. Már
rajta vagyok azon, hogy kapjunk némi állami támogatást és elismerést
azért, hogy az eddigi önkénteskedést fizetésre cserélhessük, de nem
egyszerű.
Igyekszem úgy egyensúlyozni a dolgaim között, hogy egyik nap csak az egyik helyszínen kelljen ténylegesen jelen lenni.
Kívánom,
hogy így legyen, bár szerintem most sokan örülnek, hogy azért mindenhol
megtalálható, egy igazán biztos pont lehet mindenki számára, aki
segítséget és iránymutatást szeretne kérni. Mivel tudom, hogy nagyon
szűkös idő áll a rendelkezésünkre, én szeretném megköszönni, hogy
vállalta az interjút, és eredményes szakmai és magánéleti sikereket
kívánok a jövőben is!