A férfi, aki kijátszotta a huszonnégy órát - Interjú Bánki Barnabással

 Bánki Barnabás neve számos alkalommal felmerül a faluban, kivétel nélkül csak pozitív értelemben, és ha néha aggódva is beszélnek róla, ott sem maradhat el a dicséret. A nagy rohanásban végre mi is tudtunk hozzá időpontot kérni, így egy kellemes, kávé melletti beszélgetés következik.

Először is szeretném megköszönni, hogy vállalta az interjút, tudom, hogy nagyon elfoglalt, intenzív és aktív életet él. Nem fél, hogy ez egyszer visszaüt majd?
Igen, nos. Néha le kell lassítanunk, nem igaz? *mosolyodik el szelíden*
Ha azzal foglalkoznék, hogy mi lesz majd velem egyszer, akkor egy foteljában ülő, megkeseredett vénember lennék. Gondoljon csak bele, melyik a jobb? Amikor majd egyszer ott az út végén tudja, hogy tett valamit, hátrahagy valamit, ami talán másoknak is segít, vagy az, hogy nem is élt? Inkább rokkanjak bele abba, amit csinálok, minthogy tétlen üljek a házban.

Ezzel nagyon egyet tudok érteni, és jó hallani, hogy mások is így gondolkoznak. Idén pedig ennek kapcsán egy díjat is átvehetett, méghozzá az Önzetlenül a bogolyfalvi közösségért megtisztelő címet, ami az egyik legrangosabb elismerés a településen, és aminek Bogolyfalva fennállása óta Ön az ötödik birtokosa. Gondolta, hogy egyszer a díjazottak között lesz?
Nem, és nem is hinném, hogy én lennék az, aki leginkább megérdemelné.

Volt egy nagyobb kihagyás, amíg nem Bogolyfalván élt. Ön szerint tényleg igaz a mondás, hogy ha egyszer éltél itt, akkor mindig visszavágysz?
Én úgy gondolom, hogy minden okkal történik. A személyiségem fejlődéséhez kellett az, hogy elmenjek a faluból, hogy amikor visszatérek, akkor ne egy idegbeteg senkiházi legyek, hanem tényleges tagja a társadalomnak. Tudja, a fejlődés az élet rendje, mi sem bizonyítja jobban, hogy mikor elmentem, falu volt, aztán olyan népességnövekedés következett be, hogy már város. Nem tudom, hogy ez a visszatérők miatt történt-e vagy sem. Az tagadhatatlan, hogy jó úgy sétálni az utcán, hogy tudom, biztosan jön velem szembe egy régi ismerős, munkatárs vagy akár tanodás. Sokan vagyunk, akiknek a családtagjai itt élnek évtizedek óta, ha valakinek közeli a kapcsolata a szeretteivel, szeret a közelükben élni. Emellett úgy látom, hogy egyre élhetőbb itt minden, gondolom ez vonzó lehet azok számára is, akik esetleg emiatt mentek csak el.

A fejlődés igen látványos lett az utóbbi években. Mi az, ami Önnek a legjobban tetszik az újítások közül?
Nem tudnék konkrét dolgot kiemelni, úgy gondolom, hogy mindenre szükség volt már.

A Pizzéria előtte is az Ön tulajdona volt, majd visszatérve visszavásárolta. Azonban nem ez az egyetlen nagy projektje, hiszen amíg nem volt itt, elkészült a Menedék, mely segítséget nyújt számos fiatalnak. Mesélne nekem erről a helyről egy kicsit részletesebben?
A Menedék eredeti koncepciója az volt, hogy legyen egy olyan hely, ahová az árván maradt gyermekek, akik nem tudtak beilleszkedni az árvaházi rendszerben, el tudjanak menekülni. Nos, ez egészen nagyjából öt percig tartott így, mert rá kellett jönnöm, hogy nem csak gyerekek, hanem fiatal felnőttek is vannak bőven, akiket kidob a rendszer és nem szeretném, ha céltalanul bolyongnának.
Itt az alapvető, élethez szükséges dolgokkal ismerkednek meg. Semmi sem kötelező, nincs rákényszerítve senki arra, hogy dolgozzon, viszont alapvető elvárás az, hogy hasznos tagja legyél magának a helynek.
Úgy gondolom, hogy a gyerekekkel is úgy kell bánni, mint a felnőttekkel. Ha folyton kiabálunk, veszekedünk és parancsolunk nekik, akkor falakba ütközünk.
Azt szeretném, ha úgy éreznék, hogy ide tényleg bármikor jöhetnek, ha pedig úgy alakul, hogy elhagyják a helyet, akkor úgy induljanak el, hogy képesek gondoskodni magukról, ne pedig életképtelenek legyenek.

Nagyon szép gondolat, és ha jól tudom, már több sikertörténetük is van, amihez őszintén gratulálok. Jól tudom, hogy szívesen fogadnak önkénteseket és adományokat is, ha valaki szeretné támogatni a törekvést?
Ha nem bánod, erre nem szeretnék válaszolni, mert nem célom az, hogy egy iskolai lapban nyilatkozatot téve, gyűjtést szervezzek.

Megértem teljesen. Nézzük is tovább az idővonalat, hiszen mindezek után jött az előkészítő, aminek mára az élén áll. Mennyire volt nehéz beleszokni ebbe az új szerepkörbe? Vezetői tapasztalata ugyan már volt, de ez másabb, mint a korábbiak.
Én már azelőtt is pályáztam egyszer az Előkészítő élére, mielőtt elmentem volna innen. Akkor nem gondolták azt, hogy megfelelő lennék a szerepre, ami elmondhatatlanul dühített. Most már tudom, hogy teljesen igazuk volt és hálás vagyok azért, hogy pár évnyi tapasztalatszerzés és önmagam fejlesztése után lehetek igazgató. Nekem az Előkészítő mindig is a szívem csücske volt és lesz is, szerintem még a síron túl is igazgatni fogom. Nem gondolom, hogy nehéz lett volna beleszokni, hiszem tudatosan jelentkeztem és az igazgatóhelyettesi pozícióban is már ráláttam arra, hogy miként működnek a dolgok. 

Az összes vállalása közül melyiket szereti a legjobban, és miért?
Bánki Anna férjének lenni, ez volt életem legjobb és egyben legmerészebb vállalkozása. A miértet pedig úgy gondolom, hogy nem kell elmagyarázni.

Valóban nem, viszont el kell ismernem, hogy nagyon sikeres a vállalkozás, mert amikor próbáltunk időt találni, beszélgetünk vele is, és azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ő a tökéletes arc arra vonatkozóan, hogy milyen is az, aki sugárzik a boldogságtól. Nem csak ő, de a település lakói úgy jellemzik, mint egy végtelenül kedves és jóindulatú, pörgős embert. Vannak már következő projektek, amiket kitűzött a megvalósítandó feladatok közé?
Nincsenek. Azt gondolom, hogy van egy pont, mikor az embernek be kell látnia, hogy elég. Én most jutottam el ide. Van feleségem, van munkám, ház a fejünk felett és körülölel minket a családunk, ennél több számomra már nem kell.

Hogyan lehet mindent egyetlen napba sűríteni?
Nos, először is van egy fantasztikus nő az életemben, aki mindenben támogat. Ha ő nem viselné el azt, hogyan is élek, akkor biztosan káosz uralkodna körülöttünk.
Emellett pedig mindenhol van segítségem. A pizzázót jelenleg az öcsém, Botond viszi, aki messzemenően felülmúlja minden várakozásomat a munkájával. Néha már teljesen feleslegesnek érzem magam ott.
Az Előkészítőben idén olyan tanári gárda van, akik egymást támogatva, ötleteiket megosztva, gördülékenyen tanítanak, szerveznek programokat. Hálás vagyok nekik ezért, mert tényleg csak a legnagyobb ütközések és problémák kerülnek elém, melyeket ugyanúgy közösen igyekszünk megoldani.
A Menedék az egy más téma. Ott azért ténylegesen többet kell jelen lenni, leginkább azért, mert sajnos még mindig kevesen vagyunk. Már rajta vagyok azon, hogy kapjunk némi állami támogatást és elismerést azért, hogy az eddigi önkénteskedést fizetésre cserélhessük, de nem egyszerű.
Igyekszem úgy egyensúlyozni a dolgaim között, hogy egyik nap csak az egyik helyszínen kelljen ténylegesen jelen lenni.

Kívánom, hogy így legyen, bár szerintem most sokan örülnek, hogy azért mindenhol megtalálható, egy igazán biztos pont lehet mindenki számára, aki segítséget és iránymutatást szeretne kérni. Mivel tudom, hogy nagyon szűkös idő áll a rendelkezésünkre, én szeretném megköszönni, hogy vállalta az interjút, és eredményes szakmai és magánéleti sikereket kívánok a jövőben is!