Megszólít az éjszaka - Beszélgetés Văduva Adelinával

Sötétből felbukkanó, alabástromnál fehérebb, hibátlan bőrű, romolhatatlan szépségű lények. Vértől vöröslő ajkak, melyekből az éles szemfogak, mint ragyogó gyöngyök tűnnek elő. Kultúrákon és korokon átívelő legendárium szól róluk. Már az ókori görögök is ismerték és lamia vagy brukolakhosz névvel illették ezeket a különleges lényeket, akik egyszerre szörnyek és a halhatatlan élet utáni vágy gyönyörű metaforái.

Városunkba nemrég érkezett egy közülük. Egy vámpír, Văduva Adelina, aki vállalta, hogy felel néhány kérdésre, s talán tisztáz pár homályos részletet önmagával és fajával kapcsolatban. Köszönöm, hogy eljött. *mosolyog a hölgyre, majd bele is kezd a kérdezésbe* Nem meglepő, ám nem is feltétlenül megszokott, hogy egy vámpír éljen városunkban. Van annak valami oka, hogy épp nálunk talált otthonra?
*elegánsan foglal helyet a nővel szemben* Rengeteg helyen megfordultam életem során és az összeset kedveltem. Annak idején szerettem utazni, a világjárás volt a mindenem, de ennyi év után úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy letelepedjek. Mindössze pletykákat hallottam az aranyos kis városkáról, ahol mindenféle mágus és faj is megfordul, az itt lakók pedig kedvesek és befogadóak. A saját szememmel kellett látnom és tapasztalnom ezt, és a pletykák beigazolódtak. Bogolyfalvát remélem, már az otthonomnak mondhatom egy idő után. *elmosolyodik*

Sok mendemonda kering az átváltoztatás metódusáról. Ön mikor és hogyan lett az árnyak gyermekévé?
1882. június 19-én, az akkori Oszmán Birodalomban, ma Törökországban változtam át. Hogy hogyan...? *mereng el egy pillanatra* Egész fiatalkoromban arra lettem nevelve, hogy a szultánnak okozzak örömöt. Igen, egy hárem tagja voltam, azonban soha nem kerültem az uralkodó elé, mert nem engem választottak ki egyik alkalommal sem. Hasannal, egy éjjeli őrrel szoros barátságot kötöttem, aki felajánlotta az öröklétet, mivel ismerte az öregedéstől való félelmem. Úgy még inkább nem kellettem volna a szultánnak. Ma pedig itt vagyok... *tárja szét karjait nevetve*

Talán sokakat érdekelhet az is, hogyan táplálkozik egy modern vérivó, mondana erről pár szót? Sokan vannak, akik nem tudnak lemondani az emberi vér ivásáról. Persze mindennek már emberibb körülményei vannak, így nem kell életeket kioltani azért, hogy ők élhessenek. Van a másik oldal, ahova én is tartozom, akik állati vérrel tartják életben magukat. Vegetáriánusnak hívjuk magunkat. *mosolyodik el* Gyengébbek vagyunk, mint emberi vérrel táplálkozó társaink, de így sem érdemes felbosszantani egyikünket sem. Élete során, amely korokon át ívelt, bizonyára megérintette Önt a halál, mint morális kérdés. Mennyire volt nehéz önnek elvenni egy másik lény életét, hogy magát fenntartsa? Életem során mindössze egyszer történt meg. Négy háremtársnőm bánta az átváltozásomat. Akkor lehet négyszer öltem? Ez így po- *pillant a nőre* Felejtsük el. Tehát az átváltozásomkor vettem el emberi életeket, azóta egyszer sem. Az állatok másképpen viszonyulnak a halálhoz. Ahogy ők, úgy én is legtöbbször ösztönből cselekszem, és bár szikrányi bűntudatot éreztem az elején, amiért elveszem az életüket, de végső soron: még így is jobb, mintha egy embertársam életét oltanám ki.

Amennyiben értesülésem helyes, úgy Ön szoros barátságban van a Tanoda egyik oktatónőjével. Beavatna bennünket, milyen érzés halhatatlanként efféle kapcsolatokat teremteni és ápolni, tudván, hogy azok az Ön léptékével mérve igen mulandóak?
Oh! Hella. Igen. Rajta kívül még egy oktatóval... Mondjuk, hogy jó kapcsolatot ápolok, valamint van szerencsém egy minisztériumi dolgozót is magam mellett tudni. Sokáig ódzkodtam az ilyesfajta kapcsolatteremtéstől, éppen azért, amit te is mondtál. Mulandóak. Engem mindig körbeleng a halál, de minden ember esetén, akit közel engedek magamhoz, a saját döntésükön alapul a közeledésük. Fájdalmas a tudat, hogy egyszer elveszíthetem őket, de olyan sokáig voltam emberi kapcsolatok nélkül, kicsit úgy érzem, lehetek ebben önző, és megragadhatom az alkalmakat, amiket kínálnak. Élhetek kicsit. *vonja meg vállait*

Mi a véleménye a muglik világában, az írott és vizuális kultúrtermékekben megjelent vámpírokról? Mennyire érzi őket hitelesnek vagy épp túlzónak?
*őszintén nevet fel* Őszintén megmondom, amelyekhez volt szerencsém, fantasztikusak. Rengeteg szempontból meg lehet közelíteni a fajt és az emberek meg is teszik. Találkozni tévhitekkel, de ezek szükségesek. Az embereknek, akik soha nem találkoztak, találkoznak, vagy fognak találkozni ilyesmivel, kell valami megfogható: hogy képzeljék el őket, a viselkedésük milyen lehet, és így tovább. Ezekből táplálkoznak, még ha bizonyos tekintetben valóban túlzóak is lehetnek.

Akinek rendelkezésére áll az idő végtelenje, bánt már meg valamit valaha? Ha igen, mit? Hogy öltem embert. És nem is egyet. *zárja rövidre ezt a kérdést* Az emberek fel sem tudják fogni mit jelent az örök élet. Számunkra az Önök puszta létezése is csábító és félelmetes egyszerre. Önmagával kapcsolatban milyen érzései vannak ebben a tekintetben? Mint öröklét? *kérdez vissza elgondolkodva* Én nagyon szeretem. Ahogy a vámpírlétet magát is, minden hátulütőjével együtt. Rengeteg időt vett igénybe, hogy megbékéljek magammal, de végül sikerült, így ennek megfelelően hálával a szívemben élek. Megadatott nekem valami olyan, ami keveseknek, maximálisan hálás vagyok érte és kiélvezem. Ha egy napra újra ember lehetne, mivel töltené el azt a napot? Vágyik egyáltalán ilyesmire? Kifeküdnék a napra. És semmi mást nem tennék. Úgyhogy nagyon remélem, hogyha erre van lehetőségem, akkor nyáron történik. Szeretném ismét érzeni a nap melegét az arcomon. *mosolyodik el*

Ha kigyulladna jelenlegi otthona, de csak egy dolgot menthetne ki a lángok közül, feltételezve, hogy minden bent lévő személy sértetlenül kijutott, mi volna az az egy dolog?
Egy, a családomról készült fénykép. Bár édesanyám arca ki van rajta égetve, de a nővérem és édesapám látható rajta, akik a biztonságot adták nekem annak idején. Valamikor még most is ők adják. Másra nincs szükségem, hiszen minden pótolható.

Valóban úgy gondolja, hogy minden pótolható? Akkor mi a helyzet például a napfénnyel?
Az egy természetes dolog, már akinek. Nekem már nem. Megtanultam nélküle élni, és bár kényszerből, valamint hiába vágyom, de ha nincs más választása az embernek, olyan dolgokat is képes elfogadni, amiket eddig képtelenségnek tartott.

Elfogadni azt, amit képtelenségnek tartottunk. Talán most, hogy ilyen megkapó őszinteséggel esett szó a vámpírlét sokakat érdeklő, mégsem sűrűn emlegetett szegmenseiről, mi magunk is könnyebben értjük meg Adelinát és fajának jelenlétét városunk életében. Ahogy eddig, úgy a továbbiakban sem szembesül mással, mint a város lakóinak kedvességével és befogadásával. Bízva abban, hogy igazi otthonra talál nálunk, kívánok neki napfénytől ugyan mentes, de békés és teljes életet Bogolyfalván!