Kedves Dr. Who!
Semmi kedvem semmihez. Vége az előző tanévnek, kezdődik az új, de fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Alig bírok felkelni reggelente, bármihez is fogjak, egyszerűen nem köt le. A minap még ahhoz sem volt kedvem, hogy bemenjek órára, így inkább ellógtam. Nem jó ez így, de mit tehetnék, ha egyszer képtelen vagyok rá? Kérlek, mondj valami biztatót, nagyon el vagyok keseredve.
DepiJohnny
Kedves DepiJohnny!
Azt hiszem, mindannyian vagyunk így ezzel néha, és pontosan ezért igazából nem is lehet hibáztatni téged. A tavaszi fáradtság nehéz téma, ugyanis elűzése fontos lenne ahhoz, hogy mindennapi teendőinket rendesen végezhessük, ugyanakkor sokszor még ehhez sem érzünk elég energiát, nemde?
Mégis azt tudnám tanácsolni Neked, hogy keresd meg az apróságokat, amik értelmet adnak a cselekvéseidnek, mindennapjaidnak. Nem kell, hogy nagy célokat tűzz ki magad elé, elég a legfontosabbakat, és figyelj a megfelelő motivációra! Kérd meg szobatársad, hogy reggel süssön el pár fullasztóan borzasztó poént, rántsa le a takaród, cukkoljon versenyre a reggeliig - mindenkinek más válik be. A lényeg, hogy nem szégyen mások segítségét kérni, ki tudja, lehet nekik is jól jön némi új szokás vagy habitus, és végül egymásnak teszitek könnyebbé a mindennapokat!
Egy jó séta, finom csoki, finom csokiig tartó jó séta... Látod, ha előbbi a célod, utóbbit motivációként használva máris elérted azt, és hopp, ha gyorsan végzel, kifekhetsz a napra szívni egy kis D-vitamint, hogy az egekbe szökhessen a nyugalmad, és készen állj újra az izgalmakra.
Sok szerencsét a kísérletezgetéssel!
Helló Doki!
Az a helyzet, hogy tavaly én voltam a tanoda kedvence, csak úgy tapadtak rám a lányok, minden ujjamra jutott legalább kettő, ha nem három. Viszont a téli szünet kicsit rám telepedett, méghozzá tetemes kilók formájában. Tudja, hogy van ez, ha csábítani kell, én mindig készen állok, viszont tartok tőle, hogy a kocka hasammal elúszott a csáberőm is... Vajon akkor is csípni fognak a pipik, ha nem egy izomkolosszus vagyok? Az erőnlét termébe is csak full mackóban merek megjelenni, nehogy valaki észrevegye, mennyire leeresztettem - vagy inkább felfújódtam.
Kérem, adjon tanácsot, a nőknek szüksége van rám és nekem is rájuk, nem hagyhatom őket cserben!
PacsirtaIzom
Kedves PacsirtaIzom!
Hűha, nem is tudom, hirtelen mire kérsz tanácsot: a gyors izomépítésre, vagy a szervezeted változása által előidézett pszichológiai bizonytalanságra? Előbbi feloldásával kezdek talán: a következetes étkezés és mozgás biztosan meghozza majd a gyümölcsét! Kereshetsz akár csoportos foglalkozásokat is, ki tudja, lehet, ott is találsz majd olyat, akivel nem csak az egymás iránti érdeklődésetek, de a hobbitok is megegyezik.
A csáberőd viszont, egyet se félj, biztosan nem úszott el a kockahassal! Ha eddig volt, ott bujkál benned most is, ebben a kérdésben sokkal többet számít az önbizalmad, a személyiséged, személyed, mint elsőre gondolnád. Így tehát, ha mégsem érzed... A bizonytalanságod lehet az oka. Hajlamosak vagyunk saját magunkat komorabban megítélni, mint kellene, így hát mi lenne, ha te sem arra koncentrálnál, amit észrevettél hibaként, hanem előre tekintenél? És még ha valaki tényleg meg is jegyezné: feszítsd be a legelőnyösebb pózod, vigyorogva vond fel a szemöldököd és mondd: csak nehezebb kihívást állítottál magad elé az új tanévre!
Egyébként is, tudtad, mi a leghatékonyabb fogyókúrás módszer, amivel ránézésre akár 10 kilót is fogyhatsz egy pillanat alatt? Húzd ki magad és nevess szívből!
Kedves Dr. Who!
Nagy a baj! Az egész családom kviddicses, még az ük-ük-üknagyapám is ezt a sportot űzte, pedig akkoriban seprű se volt! Azt mondják, amikor megszülettem, szálka volt a kezemben, ami azt jelzi, hogy már anya hasában is repültem... Az igazság viszont az, hogy rettegek a magasságtól, ha nekem fel kellene szállnom arra az izére, rögtön meghalnék, tulajdonképpen ha rágondolok, hányingerem van. A szüleim, sőt az összes rokonom azt várja tőlem, hogy én repdessek, meg gurkók elől meneküljek, miközben bekerülök az aranycsapatba a csodás góljaimmal.
Hogyan mondjam meg nekik, hogy én erre nem vagyok képes? Nem akarok nekik csalódást okozni, mégsem tudom teljesíteni, amire vágynak. Kérlek segíts!
Egy Kétségbeesett Kviddicstehetségtelenség
Kedves Kétségbeesett Kviddicstehetségtelenség!
Tudod, a tériszony leküzdhető, sőt, vannak akik maguktól ki is növik az évek előrehaladtával. Ám nem éri meg kviddicsesnek készülni, amíg ez a helyzet ilyen bizonytalan, így sajnos egyet kell értenem azzal, amit megfogalmazásod alapján már te is jól érzel: meg kell mondanod nekik az igazat.
Minden szülőben közös, hogy a legjobbat szeretné a gyermekének, de azt nem szabad hagyniuk, hogy saját vágyaikat rajtuk éljék ki. Fontos észben tartanod, hogy lelkesedésükkel nem téged szeretnének lehetetlen helyzetbe hozni, hanem neked szeretnének egy sikeres, boldog jövőt, és magától értetődőnek veszik, hogy ezt ebben a szakmában találod majd meg.
Ha esetleg van olyasmi, amiről már most tudod, hogy érdekel, kezdd úgy a beszélgetést, hogy azt említed meg először! Az ember szemében pontosan látszik a lelkesedés és a tűz, ha olyasmiről beszél, amit szeret, és a szüleid biztosan nem lesznek azért csalódottak, mert tenni akarsz a boldog és vágyott jövődért, még ha az más is, mint amit ők elsőre elképzeltek. Szeretnek téged, bizony téged, nem pedig a kviddicses gyermeküket.
Egy keménykalapnyi bátorságot kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése