Rengeteg megválaszolatlan kérdés feszül ember és ember között, szerelmes és szerelmes között, barát és barát között. De mégis, ha arra kerül a sor, hogy ezeket megválaszoljuk, végül arra jutunk, hogy a kapcsolatnak vége van, legyen az bármily természetű. A Valentin nap elmúlásával ideje, hogy a párok szembenézzenek a szürke hétköznapokkal és, ami a rózsaszín krepp papírok tömegében még idillinek tűnt, az a vizsgaidőszak hajrájában már korántsem olyan romantikus. Hogy mi az alapkonfliktus? Lássuk!
"Ha valakinek fontos vagy, tudja, hogy hol keressen. Ha nem keres, nem vagy fontos neki."
Ezekkel a mondatokkal igencsak sok probléma akad, de mielőtt a legsúlyosabbat számba vennénk, vizsgáljuk meg az elsőt.
Jobb, ha már most leszögezzük, hogy egy kapcsolatnak több dimenziója van, nem lehet csupán a fontossággal leírni. Amikor két ember kötődését vizsgáljuk, lényeges tényező az időtartam (mióta ismerik egymást), kapcsolattartási forma (élő, telefonos, levelezős), kapcsolódó személyek (két személyről beszélünk vagy egy társaságról), stb. Nyilvánvalóan szerepel a felsorolásban az is, A-nak mennyire fontos B és viszont, de ez csupán egyetlen síkja a feltehető kérdéseknek.
Na már most, a fontosság, mint fogalom, nem fekete vagy fehér, szakszerűen úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem dichotóm. Rengeteg átmenet van, tehát alapvetően nem arról beszélünk, hogy valaki "fontos" vagy "nem fontos", hanem arról, számunkra valamilyen fontossággal bír.
Ha ezt elfogadjuk, akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a fontosság időben változik. Például valakinek a család az első, azonban a Varázslástani Alapismeretek Vizsgán nyilvánvalóan nem a családjára, hanem magára a vizsgára fog gondolni, s abban az időintervallumban az tölti ki gondolatainak egészét. Mi több, bár alapesetben a családot definiálná a legfontosabb tényezőnek, a vizsga időtartamában ezek a személyek nem tudnának vele kapcsolatba lépni. Így tehát kijelenthetjük, hogy a fontosságot nem csupán érzéseink, sokkal inkább a helyzet befolyásolja.
Ennek tisztázása után, elérkezünk a fentebb említett kijelentés legsúlyosabb hibájához. De mi is ez? A válaszhoz ismerkedjünk meg az attribúció szóval, mely a szociálpszichológiában tulajdonítást jelent, s a következő felvetésre vonatkozik:
"Mit gondol valaki arról, hogy egy ember cselekedetét mi okozza?"
Tegyük fel, hogy Bélával találkozunk az utcán, ráköszönünk, ő azonban ezt nem viszonozza. Miért? Az attribúciós kutatások nem arra keresik a választ, hogy vajon Béla valójában miért nem köszönt, hanem arra, hogy szerintem miért nem, tehát milyen magyarázatot tulajdonítok viselkedésének? Természetesen számtalan oka lehet, még az sem kizárt, hogy Béla egyébként valóban ki nem állhat. Azonban jobban átgondolva - és félretéve automatikus negatív gondolatainkat - könnyen elképzelhető, hogy egyszerűen csak elmerült a gondolataiban, s bár a szemünkbe nézett, ebből kifolyólag nem ismert meg minket. Esetleg megismert, de annyira máshol járt, hogy mire visszaköszönhetett volna, már elszalasztotta a lehetőséget.
No de térjünk is vissza az alapfelvetéshez, miszerint ha valaki nem keres, nem vagyunk fontosak neki. Teljesen reális opció az, hogy az illetőnek valóban nem vagyunk fontosak, de mi van akkor, ha
- egy vigaszra szoruló emberrel tölti az idejét?
- a főnökével / tanárával tárgyal, hogy elkerülje a kirúgást / megbukást?
- vizsgázik / tanul egy fontos vizsgájára?
- beteg / ispotályban fekszik?
- ellopták a telefonját / nincs térerő ott, ahol van?
- képtelen szabadulni egy, a háta közepére sem kívánt vendégtől?
Ez persze csak néhány a lehetséges okok közül, amelyek legalább annyira valószínűek, mint az, hogy nem vagyunk fontosak a számára. Jobban szemügyre véve a felsorolt verziókat két csoportra bonthatjuk őket: vannak a belső attribúciók, melyek a magyarázatot a másik személyében keresi, tehát azért tesz vagy nem tesz meg valamit, mert ez a személyiségéből vagy akaratából következik. A másik csoport a külső attribúciók, amikoris a másik cselekedeteit a helyzet magyarázza.
Csak egy apró adalék: akkor is használunk attribúciót, amikor saját cselekedeteinket magyarázzunk. Vegyük például a késést: egyik opció az, hogy mi késünk, a másik, hogy egy kollégánk. Kutatások során megfigyelték, hogy amikor mi nem érkezünk pontosan, jellemzően külső attribúciót alkalmazunk, úgymint késett a busz, nagy volt a hó, feltartottak, ám amikor egy másik emberről nyilatkozunk, rendszerint belső attribúció figyelhető meg: azért késett, mert egy link alak, nem indult el időben, talán nem is szeret itt dolgozni. Ezt a jelenséget hívják attribúciós hibának.
Oké, de miért nem keres?
Mondhatnánk, hogy mennyire rémes alak az, aki rögtön rosszra gondol, azonban el kell keserítsek mindenkit: az ember ilyen. S nem egyszerűen ilyen, az emberek igen nagy százaléka (tulajdonképpen száz százaléka) nap mint nap elköveti ezt a hibát. Éppen ezért, ha abba botlunk, hogy valaki velünk kapcsolatban rosszat feltételez, álljunk meg egy percre és gondoljuk át, a helyében mi mit éreznénk? Ha pedig magunkat kapjuk azon, hogy épp belső attribúciót alkalmazunk, hát ne féljünk élni egyetemes véleményváltoztatási luxusunkkal.
Ám van valami, ami még ezeknél is biztosabb választ jelenthet nem csupán erre a kérdésre, hanem bármire, ami felmerül bennünk. Egy olyan módszer, amely hosszú évezredek óta bevált kommunikációs formula.
Kérdezzük meg a másikat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése