Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bűbájok és igézetek mindenek felett állóvá, sebezhetetlenné és különlegessé tesznek bennünket. Bájitalokat alkotunk, mások fejébe látunk, mondhatni bármit megtehetünk. Kiváltságos helyzet a miénk, ám létezik két mindezeknél sokkal nagyobb hatalom, mely nem válogat mugli és mágus között. Olyan erők ezek, melyek mindkét társadalomban ugyanúgy működnek. Éppúgy tesz az egyik boldoggá és vakká, míg kényszerít térdre és gyötör meg a másik, varázslót és varázstalant egyaránt. Ez a kettő pedig nem más, mint a Szerelem és a Magány.
Mindent keserűvé tevő lelki pusztulás, vagy érzelmeken keresztül lezajló édes megváltás?
A muglik különösen jól ismerik a szerelmet, a "l'affaire de cœur", azaz "a szívnek az ő ügyét", annak minden fényét és árnyékát, s viszik a mai napig megannyi módon és nézőpontból filmre. Írnak róla számtalan műfajban könyveket, dalokat és költenek verseket. Sőt, külön ünnepet is kreáltak köré, amely után egy nappal talán még aktuálisnak is mondható jelen írás. Egy dolog általában közös ezekben a művekben. Mégpedig az, hogy a szerelem és a belőle fakadó boldogság megszépíti az embert éppúgy testben, mint lélekben. Jobbá, egésszé válik tőle. Azonban amikor ez a varázs valamilyen oknál fogva megszűnik, a helyét átvevő magány keserves szenvedést okoz, csúffá és rideggé teszi annak átélőjét. Darabokra törik, hiányossá lesz általa. Látványos transzformáció ez, ami talán kivétel nélkül mindenki számára ismerős lehet. Ennek a különleges, két tényezős átalakulási folyamatnak az egyik legnépszerűbb prezentálásával abban a muglik által lejegyzett, valós történésekből merítő mesében találkozhatunk, melynek címe: A Szépség és a Szörnyeteg
Megszámlálhatatlan át- és feldolgozás készült az eredetileg 1740-ben Gabrielle-Suzanne Barbot de Villeneuve, majd némi fazonírozás után 1756-ban Jeanne-Marie Leprince de Beaumont tollából megjelent alapműből, mely a muglik szerint egy ritka betegség, a valóságban egy átok okán állatias külsővel rendelkező ember előbb számkivetett, majd boldoggá váló életét használta inspiráció gyanánt. Jelen cikk azonban ezek közül csak kettőt, az 1991-ben a Disney által alkotott animációs filmet és a 2014-ben forgatott, különlegesnek és egyben formabontónak számító, olasz verziót veszi alapul. Ezeken keresztül mutatva be a szerelem és a magány mágiáját, a mugli-mágus hasonlóság tükrében, a teljesség igénye nélkül. Eltekintve a művekben egyértelműen megjelenő Stockholm-szindrómát leképező vetülettől, megmaradva a téma örökbecsű tanulságainál.
"...Az öregasszony intette: meg ne tévessze a rút külső, mert a szépség a bensőben lakozik..."
"...Hogy a dolgok szerethetők legyenek, először szeretnünk kell őket..."
Figyelem! A cikk cselekményleírást tartalmaz!
Az alaptörténetet jórészt mindenki ismeri. Így annak részletekbe menő taglalása helyett néhány kérdéssel tekintsünk a mesés legenda mögé, mágus szemmel: vajon valóban olyan erős varázserővel bír a Szerelem mint hisszük, vagy csupán ebbe kapaszkodunk, amikor összeomlik körülöttünk a világ? A patrónus bűbájt megalkottuk, hogy a dementorokat elűzzük, a szerelmi bánattól - ami néha még náluk is könyörtelenebb és veszélyesebb - mégsem véd meg semmi igazán. Vajon miért? Mi okból alkotunk bájitalokat arra, hogy megszerezzük, akár akarata ellenére is valaki szerelmét, de arra nem, hogy szívünk kínját enyhítsük, ha egy őszinte érzés nagyobb gyötrelem, mint ezernyi késdöfés? Mert a birtoklási vágy akarata erősebb bennünk, mint az életösztön? Vagy csupán attól jobban félünk, hogy valaki nem lehet a miénk, mint attól, hogy elhagynak? Önhittség és rettegés vezet tiszta szándékok helyett? Választ adni szinte képtelenség ezekre a kérdésekre. Minden ember másként éli meg érzelmeit, s ez így van jól. Mégis az minden kétséget kizáróan vitán felül áll, hogy a magány megtöri a lelket. Szörnyeteggé képes tenni a Szépet. Lelketlenné azt, aki valaha tiszta szívű volt, s a helyzet még rosszabb, ha eredendően ott él benne a sötétség akárcsak egyetlen szikrája. Az egyedüllét olyan köntösbe bújtat, melyet levetni egy idő után pokoli nehéz. Szinte kivitelezhetetlen. Lehet, néha már túl késő minden próbálkozás. Lehet, a falak, melyeket felhúzunk, áttörhetetlenekké válnak, ahogy az évek haladnak. Talán hiábavaló a legnemesebb szándék is, hogy leomoljanak. Talán nincs menekvés abból a börtönből, ahová a megsebzett szív száműzi önmagát. Meglehet, lelkünk kastélyának tornyából csupán varázstükrünkön - fantáziánkon - át tekinthetünk ki a világra. Meglehet, akkor sem tudjuk már kinyitni a kapukat résnyire sem, amikor egy olyan ember kopogtat, aki megmenthetne. A kín egy idő után olyanná válik, mint egy menedék. Nagyobb félelemmel tölt el kilépni a homályából, mint elűzni azt, aki kezét nyújtja, hogy a fény felé vezessen. A szörnyeteg, akivé válunk, nem tűri meg a szépséget. Kikergeti a farkasok közé, s utána menni képtelen. Elmar mindenkit, míg végül senkije és semmije sem marad.
Legyünk mágusok vagy muglik, e tekintetben, érzéseinkben, félelmeinkben egyformák vagyunk. Egyként sebezhetők. Kár is volna tagadni, ebben ugyanolyan mindkét társadalom, s csupán eszközeink térnek el kissé, melyekkel feldolgozzuk a megélt eseményeket. Erre a hasonlóságra alapoznak a mesék, melyek mindenki számára azonos módon értelmezhetők. Pontosan úgy, ahogyan a Szépség és a Szörnyeteg is természetesen. Arra láthatunk benne tökéletes példát, hogyan törhető meg a magány szörnyű átka. Miként lehet odafigyeléssel, bátorsággal, egymásba vetett bizalommal, türelemmel, kitartással és szeretettel megváltozni és megváltoztatni sorsunkat. Kitörni megcsontosodott szerepeinkből, melyeket az élet, az egyéni sorstragédiánk, vagy épp egy tündér kényszerített ránk. Hiszen mindkét fent megjelölt feldolgozás főszereplőinek jellemfejlődésén ez az, mely szemmel látható. Tisztán lekövethető az az egymáshoz alakuló, közeledési folyamat, ami a gátlások feloldásával együtt végül a megoldáshoz vezet. Boldogságot és hitet teremt. A tanulság pedig mind az animációs, mind pedig az élő szereplős verzióban ugyanaz. Egyértelmű és örökbecsű. A Szerelem ereje, higgyük igaznak vagy sem, legyőzhetetlen. A szépség belül rejlik az emberek szívében, s ahhoz, hogy valakit igazán tisztán lássunk, a lelkébe kell tekintenünk. Tettei mögött sokszor a múlt árnyai rejtőznek, melyek a szeretet, az elfogadás és megbocsátás fényével tovaűzhetők. Ezért talán ebben az időszakban, de valójában az év minden napján, próbáljuk meg ezzel a világossággal a szívünkben közelíteni azokhoz is, akiktől elsőre talán el sem hinnénk, hogy csupán az őket nyomasztó belső sötétség elől menekülve viselkednek szörnyetegek módjára és zárkóznak be jellemük legrosszabb aspektusának elefántcsont tornyába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése