Ősi mágiák

Minden, ami nem pálca

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) őslakosokkal foglalkozó munkacsoportja 1982. augusztus 9-én ült össze először, azzal a céllal, hogy előmozdítsák és védjék az őslakosok jogait, és elismertessék eredményeiket. Az ENSZ közgyűlése ezt követően 1993-at az őslakosok éveként hirdette meg, az augusztus 9-ét pedig az őslakosok nemzetközi napjává nyilvánította. Napjainkban közel 300-350 millió ember él természeti körülmények között szerte a világban, mintegy 70 ország területén élő példájaként annak, hogyan lehet a természet erőforrásaira odafigyelve élni, megóvva egyúttal szellemi, kulturális és történelmi örökségét is.

Ha a mágia kerül szóba, akkor sem feledkezhetünk meg az őslakosokról, ugyanis nekik is köszönhető világunk rendkívüli sokszínűsége. Napjainkra meglehetősen nagy teret nyert magának a pálcamágia, amely megkönnyíti az életünket ugyan, de közben olyan tradicionális varázslási formákat szorít ki szép lassan, amelyeket nem csak csodálni érdemes, mert különlegesek kívülről, hanem használni is. De hogy mi is létezett még előtte vagy létezik még ma is kissé háttérbe szorítva mellette? Vessünk egy pillantást ezekre a mágiaformákra.

A pálcamágiáról egyébként érdemes tudni, hogy Európában a pálcákat az Ollivander család kezdte először gyártani még Kr.e. 382-ben. Észak-Amerikába a 17. században jutott el az Ilvermorny egyik alapítójának, az ír származású Isolt Sayre-nek köszönhetően, Afrikában pedig csak a 20. században kezdett teret hódítani magának. Ezt megelőzően számos közösség használt varázsbotot, mint az egyiptomi mágusok, a kelta druidák vagy éppen az ázsiai, illetve észak-amerikai sámánok. Skandináv vidékeken mai napig hagyománya van a rúnamágiának, amely az északi népek írásjeleit használja pálca vagy bot helyett. Ennek az a hátránya, hogy támadásra nem kifejezetten alkalmas, védekezésre és gyógyításra például viszont annál inkább. A hírhedt viking harcosok előszeretettel festették őket bőrükre is, így téve magukat erősebbé, nehezebben legyőzhetővé vagy akár bölcsebbé.

A rúnamágia egyébként a jelmágia egyik fajtája, amelyhez hasonló az egyiptomiak hieroglifák használatára épülő mágiája, a napjainkban ismert szómágia, de sajátos, kezdetleges formáját képezik az ősember által használt barlangrajzok is. Ugyanakkor természetesen egyfajta mágikus művészet is mindegyik, akárcsak a maorik körében nagy jelentőségnek örvendő hagyományos mágikus tetoválás vagy az egyes törzsek, mint például a kenyai maszájok táncmágiája. Ez utóbbi besorolható a mozgást használó mágiákhoz is és mint ilyen, nem áll távol a távol-keleti szerzetesek által gyakorolt mágikus harművészetektől sem vagy a Japánban elterjedt karmágiától. Ázsiában továbbá nagy hagyománya van az elemi alapú mágiáknak, illetve a muglik által is ismert alkímia alapját képező anyagmágiáknak, Afrikában a tűzmágia, a tánc-

és a főként rituálékra épülő harci mágia elterjedt, valamint az animágiáról sem szabad megfeledkezni. Afrikában sokkal több animágus él, mint a világ bármely más táján. Észak- és Dél-Amerikában főként a gyógynövényhasználat és bájitalkészítés jellemző, illetve a rezervátumokba visszaszorított őslakosok körében az animágia és a mára már egyre kevésbé gyakorolt harci mágia. A déli kontinensen a mágikus tetoválás is gyakori, Közép-Amerikában pedig a híres hírhedt vudu. Európában elsősorban a pálcamágia jellemző, de skandináv vidékeken még mindig használják a már említett rúnamágiát is, angolszász vidékeken pedig a keltáktól örökölt gyógyító mágia sem tűnt el teljesen, főként néhány hagyományőrző közösség őrzi híven a tradícióját.

Hogy emellett elfeledett varázslat még mennyi létezik, arra külön eszmefuttatást lehetne szánni, illetve egy egész tantárgy is foglalkozik vele a Tanodában. Érdemes lehet beülni egy-egy előadásra már csak puszta kíváncsiságból, hogy lássuk, milyen változatos lehetett valamikor a még mai is roppant sokszínű mágiahasználatunk.