Ecset után katedra - Beszélgetés Czifra Abigéllel

  

Könnyű helyzetben vagyok, ugyanis egyik kedves kolléganőmet faggathatom, akiről köztudott, hogy festményei több alkalommal is kiállításra kerültek, s emellett ifjú kora ellenére kiemelkedő tehetségű transzfigurációs szakember, így jócskán akadt számunkra beszédtéma. Ezért a minap a tanáriban le is ültünk, hogy ezen interjú által a kedves olvasók is megismerkedhessenek vele, Czifra Abigéllel, aki az idei évtől iskolánk Átváltoztatástan tanára.

Kezdjük is rögtön az elején: Mi visz rá egy ifjú, tehetséges művészt, hogy visszatérve egykori iskolájába ott oktatni kezdjen?

A munkanélküliség! Nem, viccelek csak. Vagy hát félig-meddig. Nyilván szükségem volt állásra, mert a családi örökséget felélni nem a legbölcsebb, amit tehet az ember, ha kiderül, hogy nem is annyira tehetséges, és hamarosan ifjúsága is csak emlék lesz. Persze nem annyira hamarosan! De szépen lassacskán. Laaassacskán.
Ami a tanítást illeti, ez olyasmi, amit úgy éreztem, még érdemes lehet újra megpróbálnom. Élveztem és jóleső érzéssel töltött el, mikor a gyakorlatomat végeztem, és biztos nem lehet véletlen, hogy éppen most, mikor visszaköltöztem a városba, üresedett meg a pozíció. Kivéve persze, ha ez egy csapda!

 

 

Akkor bizony már mindketten beleestünk. Viszont az biztosan sokakat érdekel, hogy az átváltoztatástan szeretete honnan indult nálad?

Már egész kiskoromban megvolt mindenről a véleményem. Legalábbis ami a dolgok külső megjelenését illeti. Kifejlődött a szépérzékem, a stílusom, de szentül hittem, hogy én aztán tudom, hogy lenne jobb, szebb valami. Gondolatban felöltöztettem másokat, vagy úgy néztem meg ruhákat, hogy valamelyik családtagomat vagy barátomat képzeltem bele, hogy neki bizony jól állna. Valahogy semmi sem volt a szememben pont úgy jó, ahogy van. Minden hibádzott. Kicsit, nagyon, de persze ez túlzás, mert ami mégis jó volt úgy, ahogy van, az fel se tűnt. Csak a megváltoztatni valókat szúrtam ki, így aztán mikor a kezembe került az eszköz hozzá, úgy éreztem, hogy minden, amit csak valaha akartam, az enyém lett. Aztán benőtt persze a fejem lágya, de a transzfiguráció iránti rajongásom végleg gyökeret vetett bennem.

 

Szóval talán nem is volt akkora meglepetés, hogy most tanára lettél a tárgynak. Vagy mégis? A családod hogyan reagált, hogy katedrára cserélted a műtermet?

Hű, hát sokuk nevében nem tudok nyilatkozni, de a lányom láthatóan örült, hogy lesz pénzem, amin vehetek neki fenszi kajákat. Imád kiöltözni és étterembe menni, és mikor nemrég az egyiket le kellett mondjam, noha már a cipőjét is kiválasztotta, hát eléggé viharossá vált a tekintete. Nincs ám elkényeztetve... Azt hiszem. Nem, ennyi belefér. Ja, meg a cipők és a szép ruhák.
Meg aaa... Mindegy.

Nos... nem könnyű a gyerekek élete. Szoktál még alkotni? Ha igen, esetleg hol láthatók legközelebb a műveid?
Szoktam, igen. Van otthon pár félkész művem, de nem mostanában fogok előállni velük, azt hiszem. Most a tanításra szeretnék koncentrálni, ez jelenleg csak hobbi.

Milyen érzés volt újra átlépni a Bagolykő kapuját? Más szemmel nézel rá, mint egykori rellonos?
Egészen különös! Egyszerre éreztem azt, mintha csak egy tanítási szünetről jönnék vissza, és azt, mintha teljesen más szemszögből látnék minden ismerős szegletet. Pedig nem mondanám, hogy magasabb lettem, mióta utoljára kiléptem a kapun sok-sok éve. Remélem, alacsonyabb se lettem.
Szóval szinte vártam, mikor bukkan fel az egyik volt professzorom, és kérdezi meg sokadszorra, hogy hol kések már a négyoldalas fogalmazásommal. Erre én kaptam azokat a bizalmatlan, de érdeklődő tekinteteket, ahogyan én néztem annak idején egy-egy új tanárra, és találgattam, vajon mennyire lesz szigorú, és sokat követelő. Semmi pánik, eskü tök jó arc vagyok!

Ebben biztos vagyok! De ha már a régi tanárok szóba kerültek, hogy érzed magad a tanári karban és mik a terveid a tanévben?
Nem panaszkodhatom, igazi legendával dolgozhatok együtt Kedves professzor személyében. Az igazgatóhelyettes is roppant szimpatikus, és akivel csak volt lehetőségem eddig két szónál többet váltani, szintén nem tűnt olyannak, akivel ne tudnék jól kijönni. Igaz, én nagyon könnyen barátkozom, viszont hasonlóan könnyű is felbőszíteni, szóval még bármi megtörténhet.
De nem tervezek ilyesmit, csak barátokat szerezni, mind a munkatársak, mind a diákok körében. És persze utóbbiaknak átadni, amit tudok. Azt hiszem, hogy ezért vettek fel. Ugye?

 

Minden bizonnyal. Ha már tanári kar, anyai ágon esetleg nem állsz távoli rokonságban kolléganőddel, Erdődy Hellával?
Hű, mi? Ó, most, hogy mondod, tényleg! Mármint, nem kapcsoltam eddig, pedig az utóbbi időszakban sokat kellett édesanyám nevével szemezgetnem, de ugye ő nekem "Anya" volt, vagy "Anyu", ritkán gondoltam rá a családnevével felvértezve. Ennek utána kellene járnom, de nem tartom kizártnak, hogy szegről-végről rokonok lehetünk. Bár egész biztos nagyon távoli ágakon ülhetünk, ha így van.

Talán tanításon kívüli idődben erre is fényt deríthetsz. Vagy van esetleg más szenvedélyed a művészeten túl, aminek kapcsán összefuthatunk veled a kastélyban, vagy azon kívül?
Ó, igen, főleg tavasszal és ősszel imádok a természetben járni! Ilyenkor például egész könnyen össze lehet velem futni a kastélyon kívül is. Ezenfelül nagyon szeretek kártyázni, boldogan elnyerem bárki pénzét. Kacsint-kacsint. Azért mondtam ki, hogy az olvasók is tudják, hogy célozgattam. Azt így kell, ugye? Nem? Mindegy, bocsi!

Öhm, ja, igen! A színjátszókör! Az van még? Azt is nagyon szerettem. Szerepelni is óriási élmény volt, de főleg a díszlettervezésért voltam oda. Nem sokkal egyszerűbb két jelenet közt átváltoztatni mindent, mint kilebegtetni az épp nem kellő dolgokat, és belebegtetni helyettük a következőhöz szükségeseket?

 

Végül felteszem neked jól megszokott záró kérdésemet, ami a következő: Ha tűz ütne ki az otthonodban és feltételezve, hogy már mindenki kijutott, mi az az egy dolog, amit kimentenél?
Nem is tudom. Talán valamit édesanyámtól. Nem vagyok egyébként szentimentális fajta, azt hiszem, de úgy érzem, elszomorítana, ha nem maradna tőle semmim.


Ezen igen megható zárszavak után mit is mondhatnék, mint hogy köszönöm neked, hogy beleegyeztél ebbe az interjúba és kívánok számos sikert mind tanári, mind alkotói pályád során. Tehetséged vitathatatlan, így remélem, hamarosan egy Bogolyfalván megnyíló kiállításodról számolhatok be majd.