Virginia Mayfair - Mesés élet Magyarhonban

Azt mondják, az élet néha olyan, akár egy tündérmese. Máskor meg rémregény. Mindkettő egyként igaz lehet, attól függően, hogy az ember milyen szemmel nézi adott helyzetét. Mai interjúalanyom Virginia Mayfair, a napos oldal fényében szemléli útját, annak minden apróbb-nagyobb buktatójával együtt. Ragyogó személyiségével és szavaival még azokban is elhinti a pozitív gondolkodás magvát, akik a pesszimizmus sötét kútmélyéből hallgatják. Gyermekeinkre vigyáz az Előkészítő falain belül, s meséivel varázspálca nélkül is képes elbájolni őket, vagy épp nevelni, ha arra van szükség. Közben pedig az amerikai álom helyett szeretett városunk valóságát változtatja a maga módján, jelenlétével meséssé.

Nemrég költöztél Bogolyfalvára. Nagy lépés ez egy ifjú hölgytől, aki mindeddig Amerikában élt. Mi hozott Téged épp hozzánk?

Igen, ez egy hatalmas kaland a számomra, de persze nem alaptalan. A nagymamám a Bagolykőbe járt a második világháború idején. Mugli származású és zsidó volt. Tizenhat évesen hazament a nyári szünetre, pár nappal később pedig már Amerika felé tartott. Egyike volt azoknak a zsidóknak, akiket a család vagyonáért cserébe kimenekítettek az országból. Ezen az úton találkozott a nagypapámmal, azonnal egymásba szerettek, és bár nagyon szegényen, de boldogan éldegéltek az Újvilágban. A nagymamám utolsó kívánsága az volt, hogy jöjjek el ide, és ismerkedjek meg a faluval, az iskolával, hiszen ő itt mindig nagyon boldog volt. Én pedig, ahogy a dédszüleim is tették, mindenemet pénzzé tettem, és ide költöztem.

Mennyivel lett másabb az életed ahhoz képest, mint amit Amerikában megszoktál?

Amerika hangos. Állandó a nyüzsgés, az emberek elmennek egymás mellett, hiszen nagyon sokan
vannak, kicsit talán érdektelenek is. Hangos, mert együtt éltem az anyai nagyszüleimmel és a szüleimmel. Nem voltunk gazdagok, nem volt nagy lakásunk, de mindig nagy szeretetben éltünk. Anyukámnak három testvére van, de unokatestvéreim nincsenek, mert az elsőszülött pap lett, a másodszülött apáca, míg a legfiatalabb a haditengerészetnél szolgál. Itt az emberek odafigyelnek egymásra, néha kicsit túl sok mindent is tudnak a másikról. De mindenki nagyon kedves, Jolika néni nagyon jó tanácsokat adott, Bözsi néni mindig süt nekem valami finomat, és Erzsike azt mondta, hogy ha szeretnék férjet, akkor szívesen bemutat az unokájának, Benőnek. Itt a munkámban van nyüzsgés, és ha hazamegyek, akkor csend. Az első hónapokban nagyon riasztó volt, de mostanra már teljesen otthon érzem magam, és azt hiszem, ez hiányzott egész életemben, értem, hogy a mamám miért kérte, hogy jöjjek el. 

Van esetleg olyan szokásod, amit el kellett hagynod, vagy épp fel kellett venned nálunk?

Nem sok szokásom volt régebben, de itt kialakítottam egy-két újat. Apróságokat. Minden hónapban, amikor megkapom a fizetésem, megkóstolok egy újabb süteményt és ízesített kávét, és mindig veszek egy valamit, amivel meglepem magam. Nem nagy dolgok, de engem boldoggá tesznek.

Ezek szerint könnyen beilleszkedtél. Akkor esetleg már vannak hosszútávú terveid is, amiket a jövőben meg szeretnél valósítani?

Középtávúak inkább. A hosszútávú terveimről szerintem a legtöbb ember álmodik. Megtalálni a herceget és a tökéletes fehér ruhát, gyerekeket szülni és egy bájos, de égetni való kutyát nevelni, aki kiássa a tulipánokat. De olyan igazán elhatározott, hosszútávú terveim nincsenek. Vannak helyek, kaptam egy egész listát, amiket meg kell néznem, ezek a középtávúak. Kicsit inkább a mának élek, minden este végiggondolom a nap eseményeit, a jókat és a kevésbé jókat is, tanulok és táplálkozom belőlük. Most a munkáimra és a gyerekekre szeretnék koncentrálni, számomra ők a minden.

Ha jól tudom, gyermekorvosként praktizálsz. Emellett az előkészítőben is munkálkodsz, így az egyértelmű, hogy szereted a gyerekeket. De mi a helyzet a mesékkel?

Igen, sőt, önkéntes babaölelő is vagyok a fővárosi ispotályban, de a gyógyítói pálya nem teljesen nekem való. Akkoriban, amikor a pályaválasztás volt a kérdés, a szüleim szerették volna, ha olyat tanulok, ami biztos megélhetést nyújt, így lett ez. Nagyon szeretem a meséket, az eredeti és a boldog befejezéses verziókat is, szerintem egy jól elmesélt mese felér a legtöbb tanítással. Nagyon sok mesét tudok kívülről, és azt hiszem, az elején meglepődtek, de amikor én mesélek, akkor, ha annak van éneklős verziója, akkor az énekeket is el szoktam énekelni, sőt, a gyerekeket is be szoktam vonni, és közösen éneklünk. Lehet, hogy pár évtized múlva csak úgy fognak rám emlékezni, hogy a flúgos, mindig boldog éneklős néni, de én akkor is büszke leszek erre nagyon.

Mugli meséket is szoktál mondani a kicsiknek, vagy csak a mágusvilág történeteivel szórakoztatod őket?

Mind a kettőt, mert fontosnak tartom, hogy mind a két világ ismert legyen számukra. Próbálom a lehető legtöbb mugliasságot belecsempészni a mindennapokba, mert az előkészítőben többségében olyan gyerekek vannak, akik a mágusvilágból érkeztek, és sokan idegenkednek a mugliktól, mert sokszor még mindig tabu a varázstalan világ említése. Olyan is megesik, igaz ritkán, hogy teljesen mugli közegből kiemelt tíz év alattiakat is ide iratnak, náluk különösen fontos, hogy a társaik ne közösítsék ki, csak mert más alapokkal rendelkeznek. Sőt, előfordul olyan is, hogy a helyieket beleszövöm egy-egy mesébe, vagy éppen a gyerekeket, akiknek mesélek.

Mi a véleményed a meseterápiáról, mint eszközről, a speciális nevelési igényekkel rendelkező gyermekek esetében?

A meseterápiában az a csodálatos szerintem, hogy nagyon komoly témákat segít finoman körbejárni, és úgy feldolgozni, hogy az illető sokkal könnyedebben beszéljen róluk, ne érezze annyira feszélyezve magát. Sokszor beszélgetek a gyerekekkel a mesékről, a tanulságokról, és hogy ők hogyan látnak egy-egy szereplőt, viszont én inkább lelkes érdeklődő vagyok, mint szakavatott. Azonban nagyon örülök, hogy az egyik munkaadóm elismert pszichológus, aki hatalmas türelemmel és nyíltsággal fordul felém, akkor is, ha egy, és akkor is, ha százegy kérdésem van. Ha anya lennék, mindenképpen megnyugtató lenne a tudat, hogy a gyerekemre olyan emberek figyelnek napközben, mint Farkasházy Teodor.

Gondolom van kedvenc meséd is, ha már rengeteget fejből tudsz. Melyik mese az, amit a legjobban szeretsz?

Azt hiszem a kommersz válasz a Pocahontas. De csak az első rész. A kevésbé kommersz a Rontó Ralph lezúzza a netet. Illetve nagyon szeretem az Agymanókat is. Ezt a hármat bármikor meg tudom nézni.

Mi volt a legnehezebb helyzet, amibe eddigi ittléted során kerültél? 

Óóó, a legnehezebb és a legviccesebb is egyben, vagyis ez az, ami örök emlék marad, és az előbb
említetthez köthető. Van egy bakancslistám, olyan dolgokkal, amiket meg szeretnék tenni. Mármint, tudom, erre való a bakancslista, de az enyémen olyanok szerepelnek, ami másoknak természetes. És az egyik ilyen tétel, hogy szeretnék lecsúszni egy korláton, mint a filmekben. Elterveztem mindent, tudtam, hogy mi az az időpont, amikor senki sem jár a folyosókon, és megtettem. A kellemetlen része, hogy a végén nem olyan kecsesen érkeztem, hanem egy picit megbotlottam, és egyenesen nekiestem Farkasházy úr mellkasának, a ruhám pedig beleakadt az övcsatjába. Nagyon kínos volt, ráadásul nagyon finom illata volt, szóval nehéz volt felnőttként viselkednem. Habár, azt hiszem, a korláton csúszás után mindegy volt. Általában pillanatok alatt tudom nagyon kellemetlen helyzetbe hozni magam. De legalább nem lehet mellettem unatkozni.

Már csak egy kérdés marad hátra: Ha ne adja az ég kigyulladna a házad, ahol élsz, de már kimentettél minden embert és állatot és csupán egyetlen dologért mehetnél vissza, mit mentenél ki a tűzből?

Egy hatalmas barna színű, férfi szövetkabátot, amit a nagypapámtól örököltem. A szülei ebbe bugyolálták be, és amikor gyerekként fáztam, akkor engem is. Fel van varrva rá a Dávid-csillag, ami örökké emlékeztetni fog a származásomra, és amivel egy nap mesélni szeretnék majd a gyerekeimnek a múltról, ahogy nekem tették. Szeretem, mert átjárja a szeretet, és mert kicsit úgy nézek ki benne, mint Anastasia.

Köszönöm, hogy megosztottad velünk gondolataidat.

A csodák ott vannak körülöttünk mindenütt. A gyermekeink szemében, a napsütésben, a hóesésben, a kandalló melegében, egy öreg, barna kabátban, a mesékben. Nekünk csak észre kell vennünk őket. Virginia Mayfair pedig nem csak felfedezi azokat nap nap után, hanem meg is teremti a sajátjait. Emellett még ahhoz is megvan a képessége, hogy másokét is megpróbálja megalkotni a gyermekek révén, akikkel foglalkozik. Így amikor az aprónép mesél, hallgassák meg és figyeljenek rá jól. Ne csak hallják, értsék is azt, amit elmond önöknek. Mert olyan személytől kapta aznapi útravalóját, aki számára az élet kincs, a szeretet áldás és a mese igazi mágia, mely minden gondon át utat mutat. Kívánok neki ehhez a tiszta szívet és lelket igénylő életfeladathoz sok erőt, s mindenek felett fényt, hogy az vezesse útján.