Apám a kertben van. Meggyőződésem, hogyha elég elszántan keresem, rábukkanok a levelek közt, az ásító sás árnyékában. Elcsúsztatom az üvegajtót. A szél játékosan megcirógat, érintése friss és édes, mint a limonádé. Istenem, milyen rég jártam itthon!
Legutoljára télen láttam a kertet, amikor minden vékony, hamufehér hóréteg alatt szendergett, és az ablakokra jégvirág lugast lehelt a fagy, az ereszről csepegő jégcsapok csüngtek. Valahol magányos varjú károgott. Rügyek, bogyók, gyökerek hevertek aléltan a föld alatt, a tavasz meleg érintésére várva, ami majd újra életet lehel beléjük. A levegő tiszta volt, és valahogy üres, nem volt benne se pollen, se illat, a kórházak színtelen sterilitására emlékeztetett. Bántotta az arcomat a ropogós, friss levegő, a leheletem füstös páraként gomolygott előttem. Amikor hangos reccsenéssel letört egy jégcsap és a hóba fúródott a lábam előtt, visszamenekültem a saját lakásom csendes melegébe, és hónapokig vissza sem néztem. Lemaradtam a tavasz szinte erőszakos újjászületéséről, de most újra itt vagyok. Ha a tavasz az újjászületés, a nyár maga az élet.
Muszáj megtalálnom apát.
A színes szagok az orromba szaladnak, megszédítenek. A természet szinte obszcénul átható és életteli, szöges ellentéte a bennem egyre jobban terjeszkedő sivár sivatagnak. Alászállok a sikamlós lépcsőn, melynek repedéseibe mohatelepek vették be magukat; mindenhol megállíthatatlanul tenyészik az élet. Senki sem szedte ki őket. Minden zöldebb, mint az emlékeimben, és a könnyeim prizmáján át a smaragd, jáde és borostyán eddig ismeretlen, új árnyalatait fedezem fel. Szempillám nedvességét tükrözik a bokrok alatt kuporgó pocsolyák, amik a szél minden érintésétől megremegnek.
Emlékek bomlanak ki az elmémben, ahogy apám a fák neveire tanítgatott. Kislányka voltam még, borzas hajjal, koszos kezeslábassal, és túlméretezett szemüveggel. Apa olyan lelkesedéssel és szeretettel magyarázott, mintha titkos családi históriákról lenne szó.
Tölgy, nyír, platán, három alvó óriás: katona, kapitány, és tizedes. Mind ugyanannak a szépséges szűznek, a szomorúfűznek kegyeit keresték, aki levelei fátyla mögül figyeli őket. Én a nyírfának szurkoltam, mert szerettem a hámló fehér kérgét, de apám meséiben mindig a tölgy győzedelmeskedett. Rég elfeledtem ezeket a dolgokat, de most újra a felszínre bugyogtak, mint a víz abban az apró szökőkútban, ami régen a kert szívében állt.
Apa mindenből mesét költött, mert tudta, jobban emlékszem a dolgokra, ha a tündérmesék valósnál is igazabb köntösébe öltözteti őket. Amikor kicsi voltam, úgy követtem a kertben, mint egy hűséges kiskacsa, ittam szavait. Segítettem mindenben, amihez elég erősnek talált. Aztán bekopogtatott a kamaszkor, és jobban érdekelt a smink meg a fiúk, mint öregedő apám butuska meséi.
Aprólékosan ügyeltem, hogy a körömlakkomon, ami persze színben passzolt a ruhámhoz, ne essen csorba. Elképzelhetetlen volt, hogy tönkretegyem olyan alpári dolgokkal, mint az ásás vagy a gazolás. Apa panasz nélkül fogadta a dolgok új rendjét, nem próbált meggyőzni, nem szólt semmit, csak még mélyebb csendbe burkolta magát. Láttam, ahogy a szomorúság ráncokká válik a szeme sarkában, de nem vettem róla tudomást. A fejem tele volt fontosabb dolgokkal. Nem hallgattam többet apámat, és ő az üres kertnek mondta tovább a meséit.
Elsüllyedek a fűtengerben, meglep és elborzaszt, hogy milyen vadsággal burjánzik el a növényzet, ha nem figyel rá senki. Jól manikűrözött külvárosi kertünk szelídítetlen őserdővé változott, borostyán, gyom és szúnyogok poklává.
A kánikula rám telepszik, a bőröm szinte leolvad rólam, de nem adom fel. Folytatom utam a kert szívébe, bár csak halvány remény vezet. Mesék és emlékek ösvényén haladok, a felejtés poklán keresztül. Még egy kanyar, még egy levélfüggöny, és megérkeztem középre. A szökőkút még mindig ott áll, napszítta és zuzmó lepte, egykor elegáns formája már csak emlék. Évek óta nem bugyogott benne víz, kiszáradt, amikor apám először megbetegedett. Belesek a karimája mögé, de csak még több mohát látok, pár döglött bogarat, meg egy vékony réteg vizet, a tegnapi vihar maradványát. Megpillantom benne magam: a borzas hajú, csillogó lány helyét rég átvette a szigorú tekintetű ügyvezető igazgató, aki túl elfoglalt volt, hogy hazajöjjön a haldokló apjához. A tükörképem megremeg, vad zokogás rázza meg, és a kiszáradt kútból újra víz fakad. Az összes elfojtott bánat előtör belőlem, az összeszedettség látszata lehullik, vele együtt gurul el a remény utolsó morzsája.
– A kertben leszek, ha kellek! – mondta apa mindig, mielőtt eltűnt a végtelen zöldben. Most jobban szükségem volt rá, mint valaha. Ő az egyetlen, aki meg tudna nyugtatni, de egyedül maradtam a ténnyel, hogy nincs többé.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kopott szökőkút lábánál kuporogva, de az alkonyat már a látóhatárra kúszott, a tengerkék ég narancsos lilába fordult, mint egy friss zúzódás. A lila esti óra, ahogy apa hívta, amikor a határok elmosódnak és csodák történnek. A nevemet suttogja a szél, gyengén és szinte alig hallhatón, de én mégis meghallom.
– Apa? – kérdem, és felugrok.
Ekkor veszem csak észre. Nevetek és sírok egyszerre, hiszen végig itt volt! Látom az arcát a tölgy bütykös kérgében, érzem a keze simítását a bokrok szertelen ágai közt, és a mosolya melegét az édes szamócák illatában.
Ahogy a lila esti óra éjszakába fordul, magam mögött hagyom a kertet. Nem nézek vissza, mert félek, elveszíteném azt, amit a kert szívében találtam.
A mű pumpkinprincess (www.inkmapsandmacarons.com) tulajdona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése