Ismerős arcok a katedrán

Interjú Adrian Blackkel és Emily Fisherrel

Egy évvel ezelőtt két tehetséges fiatal, két jó barát lépett ki az iskola kapuján. Az egyikük jobbra, a másikuk balra ment, és úgy vélték sem egymással, sem az iskolával nem lesz többet dolguk. A sors azonban másképp rendelkezett erről, és most nemcsak mint barátok, de kollégák, és még valami plusz ülhetnek itt ma velem szemben. Két egykori tanítvány, két mostani tanár. Az interjúsarokban Adrian Black és Emily Fisher.

Egy év elteltével tértetek vissza az iskolába, mint gyakorló tanárok, miért éppen ezt a helyet választottátok? 

A.B.: Itt vannak a barátaim, a testvérem *Emilyre néz* itt a barátnőm, itt történtek életem legjelentősebb pillanatai. Hiába is próbálnám tagadni, rengeteg szál köt ide a faluba. Szóval, bár biztosan lett volna máshol is helyem, számomra egyértelmű volt, hogy ide jöjjek vissza.

E.D.F.: Az igazság az, hogy én egy adminisztrációs hibának köszönhetően vagyok itt. A madridi mágusiskolát jelöltem meg, de a tanulmányi osztályon hibás adatokat jegyeztek fel, így most itt vagyok. De ezt annyira nem bánom. *Mosolyogva pillant vissza Adrianre.*

Ti iskolás éveitek alatt nagyon jó barátságban voltatok. A távol töltött időben is megmaradt a barátság, vagy visszatérve folytattátok ott, ahol abbahagytátok? Illetve visszatérve bontakozott ki az, amit látok? Mert ha nem csal a szemem, nem mint barátok, hanem mint pár érkeztetek ma ide.

A.B.: Az igazság az, hogy amíg távol voltunk egymástól, nem igazán beszéltünk. Fogalmam sem volt róla, hogy Emily akkoriban mit csinált, ahogy azt sem tudtam, hogy itt majd találkozni fogunk, vagy, hogy egyáltalán szóba fog-e állni velem. Tökéletes a szemed, Kedvesem.

E.D.F.: Fúúú, semmi rosszat, mert ez egy nagyon rossz megfogalmazás, hogy "akkoriban mit csinált", tanultam, ahogy ő is. De egyikünk sem gondolta, hogy a másik majd éppen itt lesz. A kastélyba még nem tettem be a lábam, de már összetalálkoztunk. Aztán a dolgok követték egymást.

A.B.: Azért okoztál meglepetéseket. *látványosan köhög*

E.D.F.: Nos, *a világ legcsúnyább oldalpillantása, amit nő tett eddig* Kiderült, hogy képes vagyok nőies dolgokat csinálni, meg nőként kinézni.

Van kedvetek mesélni erről?

A.B.: *Pofátlanul elvigyorodva pillant Emily felé* Szerzett magának pár új hobbit, kifinomította a tánctudását... Csak semmi extra.

E.D.F.: *Megforgatja a szemét* Gyönyörű sport. Pont, Adrian.

Ugyan, én is hastáncolok, nincs ebben semmi. Beszélgessünk kicsit még a tanév kezdete előtti napokról. Milyen érzés volt visszatérni a kastély falai közé? 

A.B.: Leginkább azzal tudnám jellemezni, hogy furcsa. Az életem egy nagyon sötét szakaszában hagytam el ezt a helyet, és be kell vallanom, féltem, hogy kényelmetlen érzés lesz visszatérnem ide, de ahogy beléptem a kapun, nem éreztem semmi olyat, amitől aggódnom kellett volna.

E.D.F.: Hasonlóan éreztem én is, amikor úgy döntöttem, hogy nem folytatom tovább itt a tanulmányaimat, mélyen voltam, menekültem. Amikor visszajöttem, felnéztem a kastélyra, akkor viszont elöntött a nyugalom. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de öt perccel később kigáncsoltam Adriant, nevettünk és minden a helyére került.

A.B.: Csak szerettél volna kigáncsolni, babe.

E.D.F.: A földön voltál, én meg rajtad, szerintem kigáncsoltalak. *Rápillant Cathre* Mármint, nem úgy voltam rajta, hanem, szóval ráültem, hogy ne tudjon felállni. Logikus lépés volt.

A.B.: Hát persze. Csakis technikai gondolatok jártak a fejedben. *kacsint*

Ha nem ismernélek titeket, simán megmondanám, hogy eridonosok vagytok. Ilyen feszültségben, hogyhogy csak most alakult ki ez köztetek? 

A.B.: Emily egy akkor hozzám nagyon közel álló ember testvére, így nem is voltam képes rá

másképp tekinteni, mint a kisebbik lányra. Azt hiszem, mindkettőnk életében elég nyomós volt az elmúlt egy év, szükségük volt a távolságra ahhoz, hogy most itt lehessünk. Elég sok szar történt akkoriban, kellett egy kis pihenő.

E.D.F.: Bennem már akkor megvolt ez, de igen, még gyerek voltam. Kellett a külön töltött idő ahhoz, hogy most itt lehessünk, így. *Ujjait Adrian ujjai közé csúsztatja, és támogatóan rájuk szorít.*

Káros szerek ismerete és pszichológia. Nem éppen könnyű témák, de azt hiszem az iskolában mind a kettőnek nagy hasznát veszik. Hogyan fogalmazódott meg bennetek, hogy ezek tanuljátok, tanítsátok? 

A.B.: A tanulmányaim és a leendő szakmám által elég egyértelmű volt ez a választás. Nem csak tanultam róluk, de azt is láttam, milyen hatással tudnak lenni egy emberre, hogyan rombolják le nemcsak az ő, de a körülötte élők egészségét is, és úgy érzem, hogy, bár egyre nagyobb probléma, még mindig nem szentelnek elég figyelmet neki. Sokaknak fogalma sincs a hosszú távú következményekről, egyszerűen csak a pillanatnyi kielégülést látják, és ez hatalmas baj.

E.D.F.: Ez nagyon szép volt, Adri. Én nem tudom ennyire szépen megfogalmazni. Sok érdekes személyiségű emberrel találkoztam eddig életem során, és érdekelt a mögöttes tartalom. Ahogy neki, nekem sem ez a fő hivatásom, de ahhoz kiválóan passzol, hogy rendelkezem ilyen ismeretekkel is.

Pár napja már oktattok, mennyivel másabb ezen az oldalon, mint a padban ülni?

A.B.: Teljesen. Diákként nem hittem el, de a katedráról tényleg mindent látni, és összességében tényleg sokkal több felelősséggel jár, mint azt gondoltam volna.

E.D.F.: Igen, és eléggé megnehezíti az ember dolgát az, ahogy a diákok néznek rá. Furcsa pofon ez az élettől. Kifejezetten üdítő, amikor az előkészítőben vagyok, ők még nem nagyon alkalmazzák az unott és nemtörődöm arckifejezéseket.

Az a hír járja, hogy máris megalakult az Adrian Black fanklub, taggyűlés, egyenpóló, és ami ezzel jár. Gondoltad volna, hogy ekkora sikered lesz? Illetve Emily, milyen érzés egy ilyen népszerű tanár párjának lenni?

A.B.: Te is a tagja vagy?

Sajnálom, de én már elköteleződtem egy másik szervezet iránt *Emelem fel a gyűrűsujjamat* Ne sírj nagyon Adrian.

A.B.: Fenébe, pedig veled még lett volna esélyük.

E.D.F.: Szeretnéd Adrian, hogy kimenjek? *emelkedik meg a szemöldöke*

A.B.: Dehogy szeretném *átöleli Emily derekát, magához húzza, és ad egy csókot a hajába* Úgyis te vagy a legnagyobb rajongóm.

Irigylésre méltó az, ahogy együtt működtök, szerintem én most elengedlek titeket, mert ez egy tökéletes végszó. Köszönöm, hogy itt voltatok, és sikeres tanévet kívánok nektek. Aztán, ha úgy alakul, a Catherine szuper név mindig egy kislánynak. Csak mondom.

A.B.: Hétfőn találkozunk, Cath.

E.D.F.: Ha addig életben marad.