Nekrológ

Életének negyvenötödik évében elhunyt Artemisia Rubya professzor, a Bagolykő Mágustanoda Gemmológia és Mineropathológia tanárnője.

Legutóbbi számunk lapzártája előtt még nem adtak ki hivatalos közleményt a szomorú eseményről, így csak most nyílik alkalmunk beszámolni róla, ám nem igazán tudtuk, miként búcsúztathatnánk az eltávozott tanerőt iskolaújságunk lapjain. Köszönhetően azonban megboldogult professzorunk egykori férjének, méltóképp emlékezhetünk.

Merkovszky Ádám sorai következnek.

Búcsú Tőle

Egyeseknek talán könnyű elengedni őt. Azoknak, akik nem ismerték. Azoknak, akik számára nem volt több, mint egy újabb oktató az iskola gyorsan cserélődő állományában. Azoknak, akik nap mint nap elmentek mellette a kastély folyosóin, és közben fogalmuk sem volt arról, ki ő. Nekik valószínűleg nem jelentett többet a halála, mint bármelyik másik ismeretlen emberé.

Ők nem tudják, milyen gyönyörű volt a mosolya, milyen kedves lelket rejtegetett a kőszívűség álcája alatt, és azt sem, mennyi fájdalmat hordozott magában. Ezek közül nem keveset én okoztam neki. Emiatt mondhatnátok, hogy álszentség tőlem most ez a kis írás. Mondhatnátok, de az, hogy én vetettem véget a kapcsolatunknak nem változtat azon, amit közösen átéltünk, sem azon, amit ő jelentett nekem.

Mikor először összefutottam vele, macska alakjában volt, én pedig nem ismertem fel benne azonnal az animágust. Mire rájöttem, már rég udvariatlannak éreztem magam, amiért kérdés nélkül leálltam simogatni az akkor még ismeretlen hölgyet, de kiderült, nem ekkor követtem el hibát, hanem akkor, amikor hidegnek, kimértnek és szigorúnak gondoltam őt. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki legalább egy rövid ideig ilyennek érezte, sőt sokan egyáltalán nem láttak a felszín alá. Most pedig már késő.

Tudjátok miről kapta a nevét? Hasonló a hangzása az ametiszthez, ami érdeklődésébe vágna, de kaphatta volna nevét a vadászat istennőjéről, Artemiszről is, hiszen az íjjal legalább olyan jól bánik, mint Apolló testvére. Őt mégis a világ egyik legkeserűbb növényéről, a fehér ürömről (Artemisia absinthium) nevezték el.

"- Tegeződjünk, rendben? Az ismerőseim Artynak szoktak hívni."

Ha megadatott neked is, hogy a bizalmába fogadott, bizonyára te is hatalmas kegynek érezted. Nem azért, mert annak szánta, hanem mert annyira megközelíthetetlennek tűnt. Ha a barátja voltál, tudod, mennyire szeretett táncolni, s olyankor egészen más embernek tűnt. Kedves, életvidám nőnek, aki élvezi az életet. És ő mindig ilyen volt, akkor is, amikor bezárult és elrejtette mindenki elől, milyen fantasztikus ember ő.

"Aki élettel, s titokkal van teli és, akit nehéz mégis oly könnyű rabul ejteni..."

Sokszor hallottam azt, hogy nem illünk egymáshoz. Ő túl merev, kimért, szigorú, én pedig laza, nyílt és vicces vagyok. De nézhetnénk ezt fordítva is: ő rendszerető, erkölcsös és komoly ember volt, én trehány, szabados és komolytalan. Sosem éreztem rossznak magam, de tudom, hogy mellette előnyömre változtam. Megerősítette a pozitív tulajdonságaimat, gyengítette a negatívakat. Ő volt az én jobbik felem. Ebből következően talán én voltam az ő rossza.

"Amikor egy nő kihoz belőled valami olyan szépet vagy jót, amiről mindenki, még te magad is meg vagy győződve, hogy nincs benned, az lehet a szerelem."

Jó oktató volt, aki nem csak ismerte, de szerette is a tantárgyát. Segített, ahol csak tudott, valódi gyógyító volt. Rajtam kívül még sokan hálásak azért, hogy megszületett, létezett. Volt év tanára, amit a diákok elismerésének és oktatói felkészültségének köszönhetett. Fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy egy kicsit jobbá tegye a világot. Csodáltam őt ezért.

A levitások többet tudhatnak róla, hiszen HVH-jukként jobban megismerhették őt, és bár a legtöbben már elballagtak azok közül, akik akkor a ház diákjai voltak, valószínűleg sosem fogják elfelejteni a tanárnőjüket.

"Ennyi volnék? Valóban nem vagyok több egy névnél, pár titulusnál és szerzők-könyvek halmazánál?"

De még mennyire, hogy több volt! Reggelig tudnám sorolni, mit és mennyit jelentett nekem. Hogy mi mindent kaptam tőle. Hálás vagyok a gyógyítóknak, akik megmentették. Nem tudom mennyire volt közismert a tény, hogy szívritmus-szabályozóval élte le szinte az egész életét. Az övé ráadásul különleges volt, egyedi, úgy is mondhatnánk, hogy ő volt az új technológia tesztalanya. Emiatt gondolhatnánk, hogy már így sokkal tovább élt, mint arra bárki számított. És ez lehet. De sokkal-sokkal többet kellett volna még itt maradnia.

"Egész kapcsolatunk egy tánc lesz, azt hiszem. Te vezetsz, s én követlek majd vagy épp fordítva, én mutatok irányt neked, s te jössz mellettem. Mindketten szabadok maradunk, mégis egymáshoz tartozunk Kedvesem. Nekem ez a Szerelem."

Most már talán pontosabb képetek van arról, hogy ki is volt ő, s talán benneteket is megérint halálának súlya, tragédiája. De miért pont én írok róla? Kim is volt ő nekem?

Számomra ő volt A NŐ. A NŐ, akit szerettem és aki szeretett, akire vágytam és aki vágyott rám, akit féltettem és aki féltett, akiért aggódtam és aki aggódott értem, aki megnevettetett és akit megnevettettem, akiért a könnyeim hulltak és aki sírt miattam, akiben csalódtam és aki csalódott bennem. Ő volt a másik felem, az egyetlen NŐ, akinek valaha megkértem a kezét, és az egyetlen feleségem.

Csodálatos volt: titokzatos, vagány, őrjítő, kedves, tisztelettudó, gondoskodó, erős, segítőkész, tehetséges, felelősségteljes. Bámulatos ember. A legjobb barát, a legjobb szerelem, a legjobb feleség és ha megadatott volna neki, ő lett volna a legjobb anya is.

"[...] érzem elnyelt bennünket a sötétség és talán végleg elváltunk egymástól lélekben. Félek ez az érzés nem múlik el többé már és a közelség is csak nehezíti nyugalmunk megtalálását, mert felejteni úgysem tudunk soha. Ezt nem lehet. Ilyen fájdalmat az ember csak elboríthat más gondolatokkal, akár a hó most a tájat, vagy tóba dobott követ a víz, de a hó elolvad és a kő is odalenn marad. Örökre."

Ég veled, Temi. Köszönöm. És sajnálom.

"Nézem a nőt, és nem bírok megszólalni. Pont én, aki mindig is büszke voltam arra, hogy bármilyen helyzetben helyt tudok állni, elég pár mondat vagy szó. Itt azonban kevésnek bizonyulna a világ összes nyelvének mindösszes szava is."

Az idézetek Artemisia Rubyától és Merkovszky Ádámtól származnak,

utóbbi emlékei és egy merengő által felidézve.