Egy névtelen feladó bedobott hozzánk egy nagy halom összetépett papírt, melyet az udvaron talált. Összeragasztgatva a darabok egy verset adtak ki, mely szabad stílusú és igencsak szerelmi vallomásnak hat. De vajon ki a feladó, és kinek szól? A papírokat összeragasztottuk, így a levél tulajdonosa vagy szereplője nyugodtan átveheti tanítás után a szerkesztőségben ;)
Mondd, hogyan legyek én túl ezen?
Mit tegyek, hogy ez az érzés ne legyen?
Próbáltam nem rád gondolni,
és kék szemedben nem elveszni.
De hogy lehet ezt nem tenni?
Kiskutya arcodra nem csókot lehelni?
Sosem éreztem még ehhez foghatót,
ilyen jót, mégis ilyen fojtogatót.
Akarlak téged, az embert.
Akarom a szavaidat, elmédet, érintésedet.
Akarom, hogy te is ezt gondold,
Akarom, hogy én legyek legédesebb gondod.
Én legyen neked a nő,
nem csak egy ilyen kis szerencsétlen, szavaidon csüngő fő.
Olykor kínos, mit leírok,
máskor talán kellőképpen csinos.
Nem túlzok, mikor azt írom, imádlak,
mikor azt gondolom, te vagy az, akiért kivártam.
Mesterem vagy, és én egy a tömegből,
lassan felnőtt, lassan nőiesedő nő.
Nincs köztünk sok, talán csak tizenhárom,
ami másnak szerencsétlen, nekünk lehetne szerencsés, barátom.
Nem merem leírni, ki vagyok,
hisz talán még magam sem tudom.
Benned megtalálhatom, mi életemből hiányzik,
Veled teljes lenne mindaz, mi most csak cikázik.
Adnál vajon esélyt?
Van vajon remény?
Zárom soraimat, hisz pillantásod érzem.
Félek, ha felpillantok, elveszek egészen.
Nem is értem, miért éppen itt írom ezt,
de szeretlek, hát Merlin áldjon meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése