Edictum

Nem régen költözött a faluba Merkovszky Ádám, akiről szinte rögtön kiderült, hogy profi kviddicsjátékos. Nem kellett sok idő, hogy napvilágot lásson az az információ, mi szerint Katie Runa Blackwood, és most már Merkovszky Nikoletta is a rokona.

Szóval a hónapban Ádámmal beszélgettem el, aki, mint eddig nagyjából mindenki, a pillangóvarázst választotta helyszínül. Amikor megérkeztem, nem kellett sokat várnom, és megérkezett ő is, aztán picit társalogtunk, hogy feloldódjon mindkettőnk, aztán nem kíméltem. Az első kérdésem egy teljesen szokásos kérdés volt, ami mindenkit érint.

- Hogy kerültél Bogolyfalvára?

- Az egy érdekes történet. Vigyázni akartam az unokahúgomra, Katie Runa Blackwoodra, akinek az édesanyja nekem féltestvérem. Úgy gondoltam, hogy felajánlom neki, hogy a szünetekben hozzám költözhet, de szinte ezzel egy időben azt is megtudtam, hogy van egy lányom. Niki – akkor még Hegyi Nikoletta – megismerése, és az, hogy Runa mellett lehetek, ez volt a két legfontosabb oka annak, hogy ideköltöztem. De persze a kviddicsben is kellett egy kis szünet, kezdtem belefásulni, ez pedig sosem jó jel.

- Hogy érted azt, hogy kellett egy kis szünet? Mármint a kviddicsben?

- Úgy éreztem, hogy már nem szórakoztat, hogy ez már csak kötelesség, egyszerű munka, amit muszáj megcsinálnom. Mióta eljöttem a Roxfortból, egyfolytában kviddicseztem, körülbelül 16 éven keresztül. Lassan már a nyerés sem töltött el igazi örömmel, így értettem azt, hogy belefásultam. Vagy talán jobb szó, hogy untam. Az pedig egyáltalán nem a jó kviddicsező ismérve, hogy unatkozva nézi végig a meccseket. Megnyertem azok közül is a legtöbbet, de ha már nincs meg a lelkesedés, akkor nem érdemes tovább csinálni. Nem akartam megutálni a játékot, ezért az ideiglenes visszavonulás mellett döntöttem. Ennek ellenére később majd még szeretnék visszatérni, ezért folyamatosan edzek is, hogy ne essek ki a formámból.

- Látom, a kviddicsért még mindig rajongsz, így valahogy kénytelen vagyok megkérdezni, mert a belsőm fúrja. * Ekkor enyhén szólva boci szemeket meresztek rá, olyan szép nagyokat, mint amiket a macskák szoktak, ha kell nekik valami.* – Nem gondolkodtál rajta, hogy edző légy a suliban? Vagy valami szakkörszerűt tarts? Szerintem biztos, hogy nem utasítanának vissza.

- Nem, az ilyesmi nem igazán érdekel, bár ha valaki személyesen felkeres, akkor tudok neki jutatni pár dolgot, akár tanácsot is adok, vagy ajánlást valamelyik régi klubomhoz, de a tanítás másra marad. Szerintem Markovits Tanár Úr tökéletesen elég a poszt betöltésére, bár azt én sem gondolom, hogy elzavarnának.

Ádám egy kis vigyorgást is megereszt, és a nevetésének hangja is hallatszik pár másodpercre. Viszont én még korán sem végeztem, szóval kegyetlenül nyomulok előre.

- Most, hogy már nem vagy kviddicses, mármint hivatalosan, mit tervezel csinálni itt, Bogolyfalván? Úgy értem, a kviddicses múlt szép és jó, de ha egyszer sport, akkor gondolom,van olyan, amit szívesen csinálnál, mint munka.

- Az az igazság, hogy nem szorulok rá arra, hogy dolgozzak, így jelenleg semmittevéssel, edzéssel, és merengéssel töltöm a napjaim. Elméletileg önéletrajzot is írok, de ezzel a gyakorlatban nem nagyon haladok, talán még tényleg túl korai nekem ezen gondolkodni. Ha valaha újra dolgozni szeretnék, akkor visszatérnék a kviddicshez. Nem hiszem, hogy bármi mást akarnék csinálni, bár alkalmas lennék egyéb munkára is.

Ádám láthatólag könnyen, és szívesen beszél volt munkájáról, és hobbijáról, amit a mai napig nem ad fel. De nem is baj ez, hiszen ahogy mondani szokták, a sport hivatás, és hobbi is lehet.

Viszont nekem van egy olyan kérdésem, ami már a beszélgetés elejétől csigáz, de nem akartam nagyon ide- oda ugrálni a témák közt. Az viszont, hogy kihagyjam, elképzelhetetlen. Nem én lennék, ha feladtam volna, szóval még mindig nem szabadul szegény Merkovszky barátunk.

- És mit szóltál hozzá, hogy megtaláltad a lányod?

- Először nagyon ijesztő érzés volt, hiszen hirtelen megtudtam, hogy már lassan 18 éve felelős vagyok valakiért, akiről még csak nem is sejtettem, hogy létezik. Persze találkozni akartam vele, meg akartam ismerni, és akartam adni ennek az egész dolognak – amit mások talán családnak neveznek – egy esélyt. Örülök, hogy ezt megtettem, és megismerhettem Nikit. Ő egy nagyon fontos személy a számomra, és eléggé hasonlít is rám. Gyakran meggondolatlan, de azért helyén van a szíve. Sok dologban jobb ember is nálam.

- És mit szóltál arra, hogy elmegy? Mármint szerinted van rá esély, hogy visszajön? Sokunknak hiányzik, és talán te vagy az összekötő kapocs vele.

- A döntéseibe nem szólhatok bele, ő így látta jónak, és nem nagyon hiszem, hogy mostanában visszajön, de azért remélem, hogy tévedek. Tőlem elbúcsúzott, és ha csak rajtam múlna, akkor visszacsábítanám ide, de ha ő így érezte, hogy egy másik iskolában jobban tudja kamatoztatni a tehetségét, akkor én nem hiszem, hogy egyedül elég vonzó tényező lennék ahhoz, hogy visszajöjjön. Én szeretném, és reménykedek benne, hogy hamarosan meggondolja magát, de ez az egész most egyedül rajta áll. Meg persze azt is szeretném, ha megkapna mindent, amire szükség van, és ha ő úgy ítélte meg, hogy ott kapja meg azt a tudást, amire vágyik, akkor én csak helyeselhetem a döntését. Amúgy meg gyakran meglátogatom majd, hátha így enyhül, bár most még eléggé fájó hiánya.

- És meddig tervezed, hogy itt maradsz? Akár Nikivel, és/vagy Runával, akár nélküle, vagy nélkülük?

- Ennyire nem szoktam előre gondolkodni, eléggé meggondolatlan ember hírében állok, akinek a hirtelen döntéseitől a szűkebb és tágabb környezete is falra mászik. Ma még itt vagyok, holnap meg ki tudja? Persze azért Runát nem hagynám csak úgy itt, de sosem szerettem korlátozva érezni magam. Szóval én nem tervezek, csak úgy simán – minden bonyolultság nélkül – élek.

- Ha már így megemlíted, és elhúzod a szemem előtt a mézesmadzagot. Mi volt életed legmeggondolatlanabb pillanata, legyen az jó, avagy rossz döntés?

- Húúú, ez igencsak váratlan kérdés.

Hozzáteszem, látszik is rajta, mert elég zavartan felnevet, összeborzolja a haját, de végülis belekezd.

- A rossz talán az volt, amikor a Roxfortban a barátaimmal két hétre beköltöztünk a Tiltott Rengetegbe. Vittünk magunkkal sátrakat, meg ételt, és egész jól szórakoztunk, csak aztán mikor visszajöttünk, szembesülnünk kellett azzal, hogy mennyi gondot okoztunk ezzel másoknak. A szüleink eléggé ki voltak akadva, hogy eltűntünk. Az én nevelőanyám pedig még kórházba is került, amikor az aurorok azzal a hírrel álltak elé, hogy valószínűleg már nem is élünk. Akkoriban szökött meg két bűnöző a tárgyalás elől, és azt rebesgették, hogy valahol Roxmorts környékén rejtőznek. Nem jó időpontot választottunk a kiránduláshoz, legalábbis most már így hiszem. Egy ideig arról is volt szó, hogy mindannyiunkat eltanácsolnak, de végül minden rendeződött. De azóta nem szokásom lelépni egy szó nélkül, sehonnan. Mondhatjuk, hogy legalább tanultam az esetből. A jó pedig amikor ideköltöztem, legalábbis egyelőre még nm bántam meg a dolgot. Ez pedig a többi meggondolatlan döntésemre nem feltétlenül igaz.

- Akkor ezek szerint inkább rosszabb meggondolatlanságaid vannak? Hogy viszonyultak ehhez a lányok?

- Igen. Általában a meggondolatlan döntéseim önmagukban nem tűnnek rossznak, de a következményeik többségében súlyosak, vagy legalábbis kellemetlenek. Az viszont, hogy a lányok hogy viszonyulnak. Mármint mihez? A meggondolatlanságomhoz, vagy hogy idejöttem? Gondolom utóbbi. Szerintem örültek neki. Niki elég közel került hozzám, Runa pedig remélem, hogy hamarosan jobban megnyílik. Szeretek velük lenni, és úgy vettem észre, hogy ők sem utálnak. És ahogy a mosolyomból látod, tényleg így gondolom. Viszont más a válaszom arra, hogy a meggondolatlanságaimhoz hogy viszonyulnak. Szerintem sehogy. Ők még nem tapasztalták meg igazán, hogy mit is jelent ez a tulajdonságom.

- És tartasz tőle, hogy ez valamikor még nagy gondokat fog okozni? Mármint Ru, meg te, illetve Niki, és te közted, ha még visszajön.

- Nem tartok ettől, legalábbis még nem gondolkodtam ezen. Végülis a családom is hozzászokott már a hirtelen ötleteimhez, így talán velük sem lenne gond. Bár, lehet, hogy az első néhány ilyen alkalommal még igencsak idegesen reagálnának. Viszont azt tudom, hogy nem akarok nekik problémát okozni, ezért vissza is fogom magam, amennyire ezt az igencsak kellemetlen jellemvonásomat illeti.

Ádám kérdezésének véget vetek, mert lassan a nap is lemegy, pedig még délelőtt jöttünk. Nagyon jól elbeszélgettünk, ahogy olvashatjátok, és vannak olyan dolgok is, amiket nem feltétlenül tárna világ elé, ezt természetesen tiszteletben tartom.

Mielőtt elindulnék, felvilágosítom, hogy ebben a számban olvashat majd utána a dolgoknak, és megígértem azt is, hogy nem írom át azt, amit mondott. Elvégre nem vagyok Rita Vitrol, vagy mi…

Még a sütijét is kifizetem, vagyis fizetném, amikor csak nézni tudok. Azt mondta, hogyha előbb szólok, akkor ő süti meg nekem. Óóó, ezt most vegyem felkérésnek, kedves Ádám?

Egy biztos, a következő cikkek egyikében Ádámról, mint főcukrászról lesz szó…