Réges-régen, akkor, amikor még a szentjánosbogarak sárkányokat hagytak le rövidtávrepülésben, és bivalycsordák legelésztek a nagyvárosok helyén, egy messzi-messzi erdő közepében állt egy ház. Zsúpfedelén borostyán vetett gyökeret, kéményéből füstpamacsok helyett nefelejcsek kacsintgattak, roskadozó oldalait pedig csupán Merlin, és némi varázslat tartotta össze. A fehérre meszelt vályog már közel sem emlékeztetett régi pompájára, peregve, csörögve hullott le a vakolat a legkisebb érintésre. A tisztás szélén tiszta vizű patak rohant át, medrében halkan gördültek az apró kövek és kavicsok, árnyékukban menedéket találtak a kis halak, békák, rákok a nap tűző sugarai elől. Korhadó kerítések között kisebbfajta gyümölcsöskert állt, alma, körte, szilva termett a három fán – és nem csupán nyáron, hanem bizony egész évben. És ott, ebben a kis házikóban lakott Péter.
Reggel felkelt, és a keleti sarokból, ahová szalmazsákját terítette, kihúzódott a napra, melegedni. Rongyosra nyűtt ruháit kisimította, arcát megmosta a patakban, s letépett egy almát a fáról – amaz kedvesen reccsent a mozdulatra. Telt múlt az idő, s ez bizony így ment minden nap. Néha juhászok kerültek arra, és vágtak át a réten, néha kereskedők szekerének zörgését hozta a szél a közeli földes útról, de Péter nem hagyta el otthonát.
Tanítója volt a föld, az ég, a víz és a tűz, megtanult figyelni, és érteni a természet nyelvén. Olvasott a csillagokban, meg tudta jósolni a másnapi időjárást, egyetlen, a víztükörre vetett pillantással meg tudta mondani, ha az éjszaka alatt szarvasok jártak a környéken. Az ifjú számára természetesnek tűnt az, hogy minden tárgy, amire vágyik, magától szökken a közelébe, és a seprű magától fordul le a szögről, hogy felseperjen, ha Péter kezén éppen vízhólyagot keltett egy óvatlan fára mászás. Hallotta a madarak csiripelése mögött a szavakat, érezte a tavaszi szellő sodorta izgalmat. Beszélt ám emberekkel is! Amikor éppen arra tévedtek, vendégül látta a közeli falu férfijait, ha déltájban nála pihentek meg nyájukkal. Ők tartózkodóan viseltettek vele szemben, talán kicsit félték is, de nem zavarták egymás életét.
Egy nap aztán valami különös dolog történt. Péter rosszul aludt, a sűrű fellegek eltakarták a teliholdat, ami így nem vetette ismerős árnyait az alvó fiúra. Feje felett a tető keserűen nyikorgott, a rozoga ajtótábla pedig puff, egyszer csak kiszakadt a helyéről. Kótyagosan kelt fel és vánszorgott oda, hogy aztán az álom egy pillanat alatt kireppenjen szeméből. Meredten bámult maga elé, mozdulatlanul figyelve a szemközti fák vonalát, és érezte, hogy valami, vagy valaki visszabámul rá onnan. Enyves, fémes bűzt sodort felé a szél, fekete fürtjei szemébe sodródtak, de nem mert odanyúlni, hogy elsöpörje őket, nehogy elveszítse a teremtményt. Hatalmasabb volt, mint bármelyik szarvasbika, amit valaha látott, komorabb, fenyegetőbb, veszélyesebb, mint bármilyen ragadozómadár, akikről a szelek meséltek. Péternek fogalma sem volt arról, miféle lény lehet ez, és mit keres itt, a feszültség azonban nem távozott a levegőből – sőt, az csak még sűrűbb lett. Egy szempár csillant meg a feketeségben, és a fiú még épp meglátta a test körvonalait, mielőtt az elrugaszkodott, és megiramodott felé. A hideg felkúszott a hátán, bordái megkeményedtek, szíve eszeveszetten vert, a test pedig mintha repült volna, közeledett felé. Le sem pillantva ugrotta át a patakot, amiben Péter máskor keresztbe is tudott feküdni, és a fiúnak alig volt érkezése egy lépést hátrálni, már rögtön négy erős mancs alatt puffant a döngölt talajon. Karmok martak húsába, eszméletét majdnem elvesztette attól a vadállatias haragtól, ami a farkas leheletéből áradt. Mielőtt elájult, még úgy látta, mintha a szilvafa gyökerei bukkannának fel a föld alól, és repítenék tova a fenevadat, majd az alma és a körte együttes erővel húzta lombkoronájuk biztonságába a sebesült fiút. De hiába küzdött, utolérte őt az éjszaka.
Harmadnap ébredt fel, akkor is még láz égette homlokát. A falubeliek jártukban rosszallón nevettek, hogy Péter ilyen szép napon csak lustálkodik, de nem jöttek közelebb, így nem láthatták láztól csillogó tekintetét. Teliholdtól számított hetedik napra már fel tudott kelni, igaz, csak kedves almafájára támaszkodva. Erős szorításának következtében markában maradt egy régi, egyenesre forgott ág, ami ha úgy hozta a szükség, egészen sétabot méretűre nyújtotta ki magát. A fiú nem értette mi történt. Másnap az arra járóknak próbált mesélni arról, mi történt vele, de nem hallgatták meg – ugyan, errefelé nem élnek ilyen szörnyek, biztosan csak álmodta. Farkas? Itt nincsenek farkasok. Péter nem próbálkozott hát tovább. Folyamatos étvágyát többé nem enyhítette gyümölcs, csak hús és hal, álmai zaklatottak voltak, majdhogynem kimerítőbbek az ébrenlétnél.
Aztán ismét elérkezett a telihold. Szokásához híven a nappal együtt feküdt aludni, de mikor reggel felébredt, ruhái szakadtan, véresen hevertek körülötte. Nem emlékezett az éjszakára, így értetlenül tántorgott ki, s látta meg, hogy fái kiszáradva, megtörve feküdtek az udvaron. Péter várt, napokat várt, de a falubeliek nem bukkantak fel többé, csak csendet sodort felé a szél, csendet, békét, és ártatlannak hitt nyugalmat. Csak síri csendet, vérszagú békét, és ártatlannak tettetett nyugalmat. A következő teliholdkor vonyítása egy másikkal keveredett, bár ebből emberi tudata semmit nem fogott fel, és a falu felől szóló panaszt újabb és újabb követte, ahogy teltek, s múltak az évek. Egyre többen és többen csatlakoztak a bánatos szólamhoz, nők, férfiak, gyerekek egyaránt.
Talán ma is így énekelnek együtt, ha bele nem fáradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése