Kálnoki Norina
Cikksorozatunk második állomásán egy olyan rellonossal találkozhatunk, aki több szerelmet is megélt az iskola falai között. Szerelembe esett a kviddiccsel és William Payne-nel is, akivel napokon belül második gyermekük születését élhetik át. Vele beszélgettünk arról, milyen is volt diáknak lenni az iskolában.
Emlékszel még rá, milyen érzés volt először belépni a kastélyba?
Gyerekkoromban, amikor a családommal a faluban laktunk, rengetegszer szemeztem a hatalmas tornyokkal. Emlékszem, minden sokkal nagyobbnak tűnt akkoriban. A folyosók, a rajta hömpölygő diáksereg... Gyomorszorító érzés volt. Persze végül megtaláltam a helyem. *mosolyog*
Ki volt a kedvenc tanárod?
Markovits professzor. Egy időben a tanársegédje is voltam reptanon.
Kedvenc iskolatársad?
Nehéz kérdés, mert nagyon sok jó barátot szereztem az évek során. Ott volt a zöld kviddicses keménymag, meg persze Will. A legjobb barátnőm mégis mindig Annelie maradt.
A férjed évfolyam és háztársad volt, mégiscsak az iskolaéveitek végén kezdtetek el járni. Gondoltad volna, hogy a társadra éppen az iskola falai között bukkansz rá?
Őszintén... én sosem voltam az a fajta, aki előre tervez. Még most sem, pedig házas vagyok, és úton van a második babánk. Will előtt nem igazán volt komolyabb kapcsolatom, az időm nagy részét kviddccsel töltöttem. Aztán jött a VAV, és vele együtt Will is. *elmosolyodik* Együtt tanultunk, aztán a tanulásból randik lettek, és elszaladtak az évek, mi pedig azóta is boldogok vagyunk együtt. Azt hiszem, erre nem lehet csak úgy "számítani".
Mi a legkedvesebb emléked az iskolai évekről?
A győztes meccsek utáni rellonos bulikat nagyon szerettem. Olyankor mindenki magán kívül volt az örömtől, nem csak a csapattagok. *vigyorodik el*
Ha visszamehetnél az időben, mi lenne az, amit megváltoztatnál?
Semmit. Most úgy érzem, az életem a lehető legjobb irányba halad, és ehhez kellett minden, amit korábban átéltem és tapasztaltam.
A kviddics mindig is nagy szerepet játszott az életedben. Mindig is tudtad, hogy ezen az úton akarsz haladni?
Ó, nem. *felnevet* A szüleim azt szerették volna, ha a lehető legtöbb dolgot kipróbálom, így elsős koromban még színjátszóztam is. A kviddicscsapatba is elsősként kerültem, és az utolsó mestertanonci évemig a tagja voltam. Azt hiszem *számolgat* hetedikes koromban válogattak be a Visegrádi Viperákhoz, és onnantól már teljesen biztos voltam az utamban.
Mennyire tudott a tehetséged a kastélyban kibontakozni? Megkaptál minden segítséget?
Amikor a csapatba kerültem, még Várffy Robi volt a kapitány. Rengeteget tanultam tőle, és azóta is jó viszonyt ápolunk, ahogy a többiekkel is. Úgy érzem, a Rellon csapata tökéletes volt a kibontakozásra. A már-már megszállott nyerni akarás folyamatos fejlődésre ösztönzi az embert. *nevet*
Most a Bagolykő előtti generációt oktatod. Elgondolkoztál már azon, hogy csatlakozz az alapképzéseseket vagy mestertanoncokat oktatókhoz?
Néhány hónapja hagytam abba a kviddicsoktatást az előkészítőben, de előtte tényleg ott tanítottam. Sosem volt életcélom a tanítás, így a kérdésedre a válasz inkább a nem. Az álmom mindig is az volt, hogy hivatásos kviddicsjátékos legyek, és voltam is, úgy két évig. Végül inkább egy másik álmot választottam - a családot -, a karrier helyett. Az egyetemen most sportriporternek tanulok, így azért nem tértem le teljesen a pályáról sem.
Az itt tanultak mennyire voltak hasznosak?
Ahhoz, hogy elméletet jól tudjon tanítani valaki, nem árt a gyakorlatban is biztosnak lennie, ezt pedig abszolút megkaptam a Bagolykőben, úgyhogy mindenképp hasznosnak érzem.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat, és gratulálok a hamarosan megszületendő babádhoz!
Köszönöm szépen! *mosolyog*
