Kviddics nagyjai 2. rész

Földesy Kristóf Dominik

Világszerte példaképek; boszorkányok és varázslók ezrei izgulnak és rajongnak értük. Nap, mint nap mérettetnek meg a legkeményebb csapatokkal szemben különböző bajnokságokon, autogramokat osztanak és sportfanatikusok faláról integetnek vissza ránk a róluk készült plakátokról – és nem utolsó sorban iskolánk büszkeségei. 

Korábbi számunkban olvashatták az igencsak komoly kviddicses babérokra törő volt diákjainkról szóló rovatunk kezdő interjúját és ez alkalommal is engem ért a megtiszteltetés, hogy kikérdezhettem a pár éve még Navinés színekben játszó, ma már a smaragdzöld taláros ír csapat, a Kenmare Kestrels fogóját. Remélhetőleg a legtöbben máris tudják, hogy kiről van szó: második riportalanyom nem más, mint Földesy Kristóf Dominik. 

Szia, Kristóf! Ahogy említettem, a kviddicsről kérdezgetnélek, essünk is neki! A repülés az iskolával járó újdonság volt, vagy már korábban is volt lehetőséged megismerkedni a játék alapjaival?

Szia! Nos, örülnék, ha korábban megismerkedhettem volna vele, de mugli családból származom, szóval ez is közte volt annak a rengeteg új dolognak, amire rácsodálkoztam, mikor ide kerültem. Persze, előtte is imádtam focizni, meg ilyesmi, de az, hogy összesen négy labdával, seprűnyélen… nem, ez teljesen új volt. Alapból az is, ahogyan megismerkedtem a kviddiccsel… hát, elég véletlenszerű. *nevet*

Véletlenszerű? Érdekes sztorit sejtek emögött, kifejtenéd kicsit? Már amennyiben nem indiszkrét a kérés. 

Persze. Úgy történt a dolog, hogy egy jó ideig nézegettem a kviddicsmeccseket a lelátóról, aztán megláttam egy kiírást a faliújságon, hogy lehet jelentkezni a Navine kviddicscsapatába. Jelentkeztem, mert gondoltam az elején majd csere leszek, beleszokok egy kicsit, talán az első idényben még nem is fogok játszani, mert eléggé kezdő vagyok... Azt hiszed, hogy így lett? Rögtön bedobtak a mély vízbe, mert szinte az első edzésen csapatkapitánynak választottak. Érted, akkor még egy meccsen se játszottam. *nevet* Hát, abban az idényben nem értünk el fényes helyezést.

Nem semmi! *vele nevet* Mikor is csatlakoztál a bajnoksághoz tehát? Kizárólag a Navine csapatában játszottál, vagy a vegyes felállást is volt lehetőséged kipróbálni? Milyen posztokon játszottál?

Az iskolai bajnoksághoz, háát… olyan negyedik körül lehettem? Sajnos ennél pontosabbat nem tudok mondani, az emlékezőképességem sosem volt a legjobb. Szóval igen, játszottam több csapatban, persze legfőképp a Navinések színeiben, de volt egy rövidke időszak, mikor a Sárkánylovasokkal léptem pályára, talán… talán egy tanév. *megvakarja a fejét* De azért mindig is visszahúztam a sárgák felé, még akkor is, ha így Dave Bennett gurkói ellen kellett mennem. Azóta is mindenem fáj, ha eszembe jut. Na, szóval, a posztok… gyakorlatilag csak fogó voltam, kivéve egyetlen meccset, amikor a Rellon ellen játszottunk…

Akkor mindenki posztot cserélt, hogy egy kicsit összezavarjuk őket, rám pedig a terelő jutott. De ezen az egy alkalmon kívül mindig fogóként léptem a pályára.

Aha, emlékszem is arra a meccsre. Az első volt, kezdéskor vittem a kvaffot, cserébe rögtön kaptam is két gurkót – az egyiket általad. *elmosolyodik* Ez sem most volt már. Mindegy is. Hogy tetszett a terelés összességében? Szerettél volna kipróbálni más posztot is, ha lett volna lehetőség rá? 

Heh, hát… hát igen, rémlik, hogy nem volt túl jó kedvem azon a meccsen. *zavartan pislog* De vigasztaljon, hogy azért csináltuk, mert elég erős volt a Rellon hajtósora. A zöldeknél az újoncokra is eléggé figyelni kellett… A terelés igazság szerint nem az én műfajom, valahogy túlságosan… hát, inkább azt mondanám, hogy egy másfajta koncentráció kell hozzá. Hol vannak a gurkók, kit kellene kiütni, kit kell védeni, hol a másik terelő, hol vannak az ellenfél terelői... A fogónak valamivel kevesebb dologra kell figyelni, de arra maximálisan. Más a figyelem “elosztása”, érted. De ha kipróbálhattam volna másik posztot, szerintem az őrző lett volna, mert ott is valahogy hasonló a dolog, mint a fogónál, de mondjuk hajtó sosem lennék. Nem szeretem a tömegverekedést.

Ízlések és pofonok. *felnevet a hasonlaton* Mesélnél a legjobb, esetleg kirívóan rossz élményeidről, emlékekről az itt eltöltött idő alatt?

Hát, azt hiszem sejtheted, hogy melyik élményem volt a legmeghatározóbb, mert úgy hallottam, még most is beszélnek róla. Igen, egyértelműen a tömegverekedésbe torkollott meccs. *egy pillanatra elgondolkodik, aztán elmosolyodik* Ha a kviddicsnél akarunk maradni, kirívó élmény volt Leonie Rohr gurkója is. Igen, megjegyeztem… sosem néztem volna ki belőle. De egyébként rengeteg szép élmény ért, amíg oda jártam, meg hát néhány definiálhatatlan is. Mint, mondjuk a beszélgetéseim Grósz Annával.

Mondtad, hogy csak az iskolában ismerkedtél meg a repülés mikéntjével. Mikor döntöttél úgy, hogy profi játékos szeretnél lenni, ha nagy leszel? Mi vezetett erre az elhatározásra?

Az a helyzet, hogy én sosem döntöttem úgy. Az egyik pillanatban még mestertanonc voltam, a másikban pedig Markovits tanár úrral játszottam egy csapatban. És... hát, kaptam egy felkérést... szóval, gyakorlatilag sodródtam az árral.

Jelenleg a Kenmare Kestrels csapatának fogója vagy. Mesélnél egy kicsit a csapatról, az edzésekről, a meccsekről? Előtte máshol is játszottál (ifiként pl.)?

Előtte a Bükki Bikáknál voltam ifi, majd válogatott játékos, aztán ifiként kerültem a Kenmarehoz. A csapat profi, úgy értem, teljesen le voltam döbbenve, mikor bementem az első edzésemre, hogy ide kerültem én. Az edzések, hát... az iskolai edzéseknél sokkal komolyabbak és nehezebbek, de ezt gondolom sejtetted. Rengeteg edző foglalkozik velünk, eleinte például nehéz volt ezt megszokni, már a Bikáknál is, de most már el sem tudnám képzelni máshogy... a meccsek... nos, teljesen mások, mint egy iskolai mérkőzés, már csak időtartamát tekintve is és a hangulat, meg a tét is... fokozottabb. De el sem tudod képzelni, mekkora összhang van sokszor köztünk. Néha még én sem hiszem el.

Nehéz bekerülni a Nagyok közé? Van esetleg valami javaslatod az iskolai kviddicsesek számára, akik szintén hasonló terveket szövögetnek? 

Rengeteg munka kell hozzá, ez a legfontosabb dolog. Ha valaki szeretne bekerülni egy profi csapatba, mindenképpen edzeniük kell, többet, mint amennyit várnak tőlük. Engem is egy iskolai meccsen láttak meg, szóval mindig igyekezni kell kihozni magadból a maximumot, mert sosem tudhatod, ki néz épp a lelátóról. És persze az elhivatottság is fontos.

És végül arra lennék még kíváncsi, hogy mennyire körülményes összeegyeztetni a magánélettel, a családdal?

Főleg az elején okozott nálunk nehézséget, de mára már egészen jól megy. A sok edzés, készülés, hogy néha otthon sem jár máson az agyam, mint a kviddicsen... nehéz volt hozzászokni ehhez mindannyiunknak, de mára már kezd stabilan beállni az egyensúly, de ha véletlenül felborulna, azt is meg kell beszélni. Az egész csak azon múlik, hogy nyíltak legyünk egymással a családon belül és le tudjunk ülni megbeszélni, ha valami baj van vagy, ha valami máshogy alakul. Azt hiszem, ez az egyetlen járható út.

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat! Minden jót és legalább az eddigiekhez hasonló sikereket kívánok a továbbiakban!