Az Edda és szerzői

A skandináv irodalom kezdetei

Ha valaki szeretne alaposabban megismerkedni a skandináv mitológiával, akkor érdemes az Edda-énekeket és/vagy a Próza Eddát is beszereznie a mindenféle összefoglaló alkotások mellé. Hogy pontosan milyen alkotásokról is van szó? Tulajdonképpen skandináv istenekről és hősökről szóló költemények gyűjteményéről. Ezek egy részét a Próza Eddában is megtalálhatjuk, de ki vette a fáradságot, hogy mindezt papírra vesse? Kezdjük az elején a történetet.

Izlandot 850 körül fedezte fel egy norvég hajós, miután eltévedt egy viharban, a sziget történelme hivatalosan azonban 874-ben veszi kezdetét, amikor a norvég Ingólfr Arnarson és felesége letelepedtek itt, megalapítotva  Reykjavíkot. A norvég vezér már jó ideje egy olyan helyet keresett ekkor, ami távol van a kontinenstől, ahol mindenféle vándor alaknak köszönhetően nem mindenki nézte már jó szemmel a mágiát. Ugyanakkor új, még érintetlen területekkel is kecsegtetett a sziget. Izland még felül is múlta az elvárásait, így amikor a királlyal konfliktusba került, meghozta a végső döntést és elhagyta Norvégiát egész háza népével, hogy birtokba vegye a vulkánok, gleccserek és gejzírek szigetét. Ennek még nem sok köze van az Edda-énekekhez, hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy ezek az emberek magukkal hozták ide mondáikat, történeteiket. Idővel újabb máguscsaládok érkeztek a szigetre és létrejött az izlandi közösség a betelepülő családok, vagy inkább klánok szövetségéből.

Egy ilyen egykori betelepülő család, az Oddaverjarok sarjaként látta meg a napvilágot 1056-ban Sæmundur Sigfusson, a Bölcs, akiről rengeteg monda kering. Varázstalanok szerint az ördöggel kötött alkut, és ennek köszönhette sikereit. Lelkét is csak azért tudta megtartani a kötött alku ellenére is, mert agyafúrtabb volt az ördögnél. Szórakoztató történetek ezek, a magyarázat azonban sokkalta egyszerűbb. Sæmundur mindössze varázsló volt, akárcsak számos felmenője az Oddaverjarok közül. Külföldi tanulmányait követően visszatért a szigetre és Oddi városában megalapította korának egyik legjobb iskoláját, amelynek kevés kiváltságos diákja nagyfokú műveltségre tett szert középkori mércével mérve. Az Edda-énekeket is itt jegyezte fel diákjai oktatása mellett maradt idejében, hogy a mitológiát összefoglaló költemények fennmaradjanak az utókornak.

Sæmundur fókaháton utazik haza

Bár a verses Edda Sæmundar Eddaként is ismertté vált, varázstalan kutatók vitatják, hogy Sæmundurnak köze lett volna a műhöz, azt ugyanis ma csak a Codex Regiusban megőrzött másolatból ismerheti az olvasóközönség számottevő része. Nem tudni, hogy kinek köszönhető a másolat, amely a 13. században készült és először 1643-ban említik, amikor is felbukkant a Skálholtban élő püspöknél, Brynjólfur Sveinsson-nál. A püspök aztán gyorsan tovább is ajándékozta az éppen hatalmon lévő norvég királynak arra hivatkozva, hogy a Codex Regius királyi kódex a neve alapján is, s őt illeti meg. A kézirat 1971-ben került vissza Izlandra, és jelenleg Arni Magnusson Intézet tulajdonát képezi, akárcsak az eredeti kézirat. Ez utóbbi 1976-ban került az intézet ereklyékre szakosodott részlegének birtokába az utolsó ismert tulajdonos, Lars Olofsson végakaratának megfelelően. A rúnafejtőként ténykedő Olofssonnak egyébként évek kitartó munkájába került feloldani az eredeti kéziratot védő mágikus rúnasorokat, hogy a kötet bárki számára megtekinthetővé váljon, korábban ugyanis csak az egyes klánok vezetői előtt tárta fel titkait a medvebőrből készült borító.

Snorri Sturluson, a Próza Edda szerzője ilyen tekintetben többszörösen is szerencsésnek bizonyult. Snorri a Sturlungar-klán tagjaként 1779-ben látta meg a napvilágot. Az éppen hatalmon lévő Sturlungar vezető harmadik fiaként nem igazán volt sok kilátása fényes jövőre sem későbbi vezetőként, sem tanult emberként. A szerencse mégis mellé állt, amikor egy tanácskozás alkalmával az egyik jelenlévő klánvezér felesége késsel támadt Snorri apjára, Sturlára. A feljegyzések alapján a nő szerette volna a férfit a félszemű Odinhoz hasonlatossá tenni, mások szerint azonban megölni akarta. A vád a vezetők tanácsának, az Althingnak az összehívásával és valószínűleg jogfosztással és kivégzéssel, majd további konfliktusokkal és esetleges polgárháborúval járhatott volna, ha Sæmundur unokája, Jón Loftsson nem ajánlja fel, hogy az akkor három eves Snorrit fiaként neveli fel, amennyiben Sturla eltekint a történtektől. Sturla belement az egyezségbe, így a fiú az Oddaverjar-klánhoz került és olyan oktatásban részesült, amilyet otthon nem is remélhetett volna. Széleskörű műveltségre tett szert és nem csak a rúnamágiát tanulhatta ki, de megismerkedett a család birtokában lévő költeményekkel is nevelőapjának köszönhetően, valamint rengeteg hasznos kapcsolatra tett szert. Első házasságának köszönhetően aztán nem csak vagyonhoz, de birtokhoz is jutott. Időközben költőként és a törvények ismerőjeként is nevet szerzett magának, 1215-ben pedig az Althing hivatalos törvénymondója lett. Élete során kétszer is betöltötte ezt a nagy megbecsülésnek örvendő tisztséget hazájában. A norvég királlyal is sikerült jó kapcsolatot kialakítania, élete végén azonban éppen ez lett a veszte. Amikor a Norvégiában dúló polgárháborúban nem a király pártjára állt, az saját rokonait küldte ellene. Merénylői 1241-ben saját házában végeztek vele.

Snorri szobra, Reykholt, Izland

Snorri élete során számos költeményt írt, valamint ő a szerzője a már említett Próza Eddának is, valamint egy, a norvég királyok történetéről szóló történeti műnek. Eddája nagyban ráépül az általa már ismert verses alkotásokra, idézeteket is felhasznál belőle, azonban számos tekintetben el is tér a kiindulási pontként szolgáló költemények gyűjteményétől. A mű egyik érdekessége, hogy kapcsolatot teremt a skandináv hitvilág istenei és Trója között. Snorri szerint ezek az istenek valamikor maguk is menekülő hadvezérek voltak, akiket később istenként kezdtek tisztelni az emberek. Nem kizárt, hogy ezért a meglepően vakmerő feltételezésért legalább néhány átok célpontja lett, ami feltehetőleg sokat megmagyarázna családi élete állandó bonyodalmait illetően, számos gyereke közül például alig néhány érte meg a felnőttkort. E tekintetben azonban semmit nem tudni biztosan, néhány széljegyzet alapján biztosat állítani nagyon is merész vállalkozás lenne. Snorri Eddájára visszatérve, nem csak a mondákat, regéket gyűjti össze, de tanítani is kíván, így az izlandi költészettel is megismerkedhetünk olvasás közben. E mű egyébként több kódexben is fennmaradt, kisebb-nagyobb variációkkal. A legrégibb változat, amely még meg is nevezi Snorrit a mű szerzőjeként, a Codex Upsaliensis. A kódex a 14. század elején íródott, jelenleg az uppsalai egyetem könyvtárában tekinthető meg, mágikus mozgó képekkel díszített és sajnos jóval hiányosabb változata pedig a XIII. Erik Svéd Királyi Mágusképző Szakiskola könyvtárában található meg. Az eredeti mű sorsa Snorri halálát követően nem ismert, bár elképzelhető, hogy igazak a feltételezések, miszerint merénylői elégették volna az eredetijét. Ha így is történt, szerencsére a másolatoknak köszönhetően ma világszerte ismert mindkét szerző és műveik egyaránt. Számos nyelvre lefordították a két alkotást, népes olvasótábor olvassa őket, és akkor még nem is említettük a számtalan tudományos cikket és elemzést, amit írtak róluk az évszázadok során.

A Próza Edda fedőlapja (1666)