Neked adom a napot!

„Talán vannak emberek, akiknek egyszerűen ugyanazon történetben kell szerepelniük.”

Olvastál már olyan regényt, ami meg volt festve? Aminek érezted színeinek illatát? Aminek már az első mondata körülölelt? Aminek a végére csupa festék és márványpor lettél? Aminek köszönhetően úgy érezted, a kezedben tartod a fákat, az óceánokat, a csillagokat és a napot?

- Rendben - bólint. - Fák, csillagok, óceánok. Jól van.

- És a nap, Jude.

- Jó, rendben - lep meg végképp. - Neked adom a napot.

Jandy Nelson története az ikerpárról legalább olyan kézzelfogható, bohókás, művészi és leginkább emberi, mint maga az írónő, aki felettébb babonás, és képzőművész. Története olyan, mintha az alkotó állna előttünk és festené le önmagát.

Noah és Jude olyanok, ahogyan az ikreket elképzeljük. Borzasztóan közel állnak egymáshoz és, annak ellenére, hogy két különböző személyiség, mégis egyként állnak ebben a nagy, színekkel és újdonságokkal teli világban. Azonban másként látják a világot. Olyan csodaként, amelynek apró részletét csak és kizárólag papíron és szobrokon keresztül tudják megmutatni.

Egy váratlan tragédia miatt a két kamasz élete azonban kifordítja a világot önmagából, és az égbolt szilánkosra törtével ők maguk is darabjaikra hullnak. Az eddig cserfes és társaságközpontú, szobrász Jude önmaga zugaiba húzódik vissza. A halott nagyanyja szellemével cseverészik, és annak összegyűjtött és alkotott babonáit Bibliaként tiszteli.

„Megfürdök ecetben, lenyelek néhány nyers tojást, és sürgősen

keresek egy darázsfészket, hogy a fejemre tegyem. (…)

A szív hajlandóságainak megváltoztatására. Ősi családi bölcsesség.”

Az érzékeny, ízig-vérig művészlélek Noah azonban aktív, ám hamis társasági életet kezd el élni és teljesen felhagy a művészetekkel. A két testvér hiába tekint vissza a múltra, ha a félreértések és elhallgatott igazságok vagy féligazságok sziklájáról letekintve nem látnak mást, csak sötétséget és ürességet. 

A testvérpár történetét nem csak egy különleges szemüvegen, hanem a szeretet, magány, félelem, keserűség, és ennek ellenére a csodák labirintusán keresztül mutatja meg. Azon a labirintuson, aminek végén ott vannak az elfojtott érzelmek, a ki nem mondott szavak, és a nap végre a felszínre tör és ismét megvilágítja mindenki lelkét.

„Még sosem találkoztam olyannal, akinek napból van a lelke.”